Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat – II. rész)

tó, egyetemi tanár (aki az utolsó 8-10 évben román részről a tárgyalóbizottság elnöke, végül pedig a minisztérium álladó megbízottja lett) a régi antagonizmussal nemcsak szakított, hanem sok megértést mutatott.

1940. október 1-től 1944. október végéig a kolozsvári gyakorló főgimnázium igazgatója voltam. Ez az intézet kezdettől fogva - azt hiszem - létezése végéig a szegény és a Kolozsvárt gyökértelen szülők gyermekeinek iskolája volt. Tanúk igazolhatják, hogy mind az iskolai ünnepélyek, mind a szülői értekezletek eléggé látogatottak voltak úgyannyira, hogy a díszterem többször alig tudta befogadni vendégeinket. A tantestület és a tanulók közötti viszonyba sikerült bensőbb, egymás életével kölcsönösen törődő kapcsolatot bevinni. A tanulók bizalommal fordultak tanáraikhoz és igazgatójukhoz még olyan ügyekben is, amiket a diák el szokott hallgatni, vagy éppen eltitkolni tanára előtt. Gyakran terveztünk iskolai kirándulást, s ezeken mind a tanárság, mind a diákság csaknem teljes számban részt vett.

Megemlítem, hogy a kolozsvári román leánygimnázium beszervezését és megnyitását szintén reám bízták, a román fiúgimnázium igazgatását pedig egy évig minden tiltakozásom ellenére kénytelen voltam vállalni. Hiába hivatkoztam többször is arra, hogy fizikailag lehetetlen két ilyen fontos iskola vezetését ellátni, különösen akkor, midőn a két intézet csaknem egy kilométerre van egymástól.

Nem volt nap, hogy igazgatói irodámban legalább 5-6 román szülő ne fordult volna meg tanácskérésért. Minden esetben az illetők anyanyelvén beszélgettünk, s mindig az volt az érzésem, hogy megelégedéssel távozott az illető. Nem egy közülük megkísérelte háláját anyagilag is kifejezni, s csodálkozott, hogy ez teljesen lehetetlennek bizonyult számára.

Jólesik ma is, hogy szülőkkel és tanítványokkal őszinte örömmel találkozunk és beszélgetünk el a közös élményekről. Ez vonatkozik a román egykori tanítványokra is.

1957 őszén megrendezett tízéves érettségi találkozón jóleső örömmel hallottam egyik volt tanítványunk szájából: „az volt az egykori gyakorló gimnázium legnagyobb jótéteménye, hogy tanár és diák közt nem volt az a más iskolában tapasztalt nagy távolság, bizalommal fordulhattunk tanárainkhoz."

1944. november 1-től nyugdíjazásomig, 1951. június 30-ig a volt ref. fiúkollégiumban tanárkodtam, e működésemben csak rövid megszakítás volt a helybeli tanítóképzőhöz való áthelyezésem (1947. novembertől a tanév végéig). Két évig (1951. nov. 1-től 1953. nov. 1-ig) a Román Tud. Akadémia szerkesztésében készülő román-magyar szótár munkálataiban vettem részt, majd mintegy három évig a tudományos könyvkiadónál korrektori munkákat végeztem mint alkalmi akkord-munkás. Az inkadrálást nem fogadhattam el, mert akkor fiam elvesztette volna az egyetemen két ösztöndíját.

Az Eötvös-Kollegium bevezette tagjait a tudományos munkamódszerbe. Már az első évben Horváth Jánosnál megtanultuk, hogy a megkapott bibliográfiát hiány nélkül át kell olvasni. Dolgozataink felolvasásakor okvetlen kiderült, ha esetleg nem néztünk utána mindennek. Igen barátságosan, de mélyen vágó finom gúnnyal tette meg ilyenkor észrevételeit. Gombocz Zoltán többször felhívta figyelmünket nyelvészeti óráin, hogy mennyire hiányzanak a romanisztikával foglalkozó nyelvészek. Melich János pedig, első egyetemi óráin igyekezett megkedveltetni a gólyákkal a nyelvészetet. „Aki naponta csak egyetlen órát foglalkozik is rendszeresen a nyelvészettel, feltétlenül sokra viszi" - szokta mondani. A Horváthnál készített „Máriasiralmak" című dolgozatom, a nyelvészetből készített „A »pedig« szó az Apor-kódexben" című dolgozatom örökre fiókomban maradt felhasználatlanul, pedig de hányszor vettem kezembe őket fiatal tanár koromban; azonban mindig megakadályozott e kérdések továbbvitelében az a tudat, hogy az első háború mi104