Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat – II. rész)

ve, itt-ott lekerekítve, egynémely rossz emlék fölött átsiklodva, valamilyen dosszié részeként íródhatott, talán az egyik gyerek érdekében, nővérem kérvényének, vagy az én aktáimnak kiegészítéséül. A benne foglaltak azonban az ötvenes évek káderezésének elmúltával őrzik érvényességüket, már csak azért is, mert az emlékezőt némelykor szerencsésen elragadják a részletek.

1957. december 20.

Dr. Kántor Lajos önéletrajza

Születtem 1890. szept. 20-án Désen. Apám Kántor János földmíves. Az ő szülei: Kántor János és Székely Sára, szintén földmívesek voltak. Anyám: Balogh Karolina. Az ő szülei: Balogh Károly és Vass Ágnes. Apja csizmadia volt. Személyesen egyik nagyszülőmet sem ismertem. Szüleim elbeszélése szerint az apám anyja és az anyám apja kolerában haltak meg, apai nagyapám pedig erdei szerencsétlenség áldozata lett. Az árván maradt 5 gyermek közül apám volt a legidősebb, ő is csak 15 éves volt. Elbeszélése szerint az árvák tutora mindenükből kiforgatta őket, összesen az 5 gyermekre 3A hold igen gyenge minőségű föld maradt. Az árvákat 5 különböző család vette magához. Apám Székely József gazdálkodóhoz került, aki anyai nagybátyja volt. Ide került anyám is az apja halála után, Székely Józsefné, Vass Mária ugyanis anyai nagynénje volt. Tehát apám és anyám gyermekkorukban ugyanazon család oltalma alá kerültek. Székely József korán elhunyt, özvegye, aki Vass György odavaló ref. lelkész leánya volt, puritán életű, köztiszteletben álló asszony a gondozása alatt felnőtt ifjakat összeházasította. Házasságukkor apám 23, anyám 20 éves volt. Házasságukból 13 gyermek született, akik közül 8 érte meg a nagykorúságot. Anyám hetvenedik évében, 1930-ban, apám 83. évében, 1940-ben halt meg. A felnőtt 8 gyermek közül csak ketten végeztünk főiskolát, a 10 évvel fiatalabb öcsém (Kántor Antal) Budapesten rajztanár, két bátyám gazdálkodó maradt, 3 nővérem iparoshoz, illetőleg kereskedőhöz ment férjhez (Ilona Ebédi Endre kőfaragóhoz, Róza Szilágyi József mészároshoz, Juliska Simonfi Albert vaskereskedőhöz), egy nővérem 20 éves korában tbc-ben meghalt.

Én a 13 gyermek közül a 7. voltam. Csak nyolcéves koromban adtak iskolába, mert szükség volt otthon kisebb testvéreim dajkálására, négy nagyobb testvérem pedig még iskolába járt. Földmívelő embereknél a gyermek nem teher, hanem segítséget jelent, mert már 5-6 éves kortól munkára használják. E munka rendesen állatőrzéssel kezdődik és végigmegy a földművelés minden ágán, kezdve a szénagyűjtésen, gereblyézésen. Mindig megmosoly- gom azt az életrajzírót, aki a népi életmód teljes ismeretlenségében azt írta egyik székely nagyságunkról, hogy „fiatal korában pásztorkodott." Nem tudta, hogy különösen a székely havasokban a vakációzó fiúk éppúgy „pásztorkodnak", mint otthon maradt fivéreik. Sohasem tartottam szégyennek semmiféle munkát, és természetesnek tartottam, hogy az iskolai szünidőkben magam is segítettem szüleimnek minden munkában, még az egyetemi szünidőkben is. Kérés nélkül is. A családi otthonban, majd orosz fogságban tanultam meg igazán becsülni a paraszt nehéz munkáját, de sok örömet is jelentő foglalkozását.

Elemi iskolát a dési református fiúelemi iskolában végeztem. Az egész környék számára áldást jelentett a mély emberi érzésekben gazdag, haladó szellemű, szabadkőműves „Budai bácsi", aki a szegények gyámola és a nemzetiségek felkarolója volt négy évtizedes tanítósága és igazgatósága alatt. Iskolája nem tett különbséget a nemzetiségek, sőt - amint visszaemlékszem - talán a társadalmi osztályok gyermekei között sem. Sok kedves, még most is tartó barátság fűz számos román és zsidó osztály- és iskolatársamhoz még az elemi iskolából. Ennek az iskolának nemcsak szelleme volt magas fokú, hanem kitűnt az oktatás terén is. A gimnázium alsó osztályaiban a más iskolákból jött tanulók messze elmaradtak tőlünk olvasásban, helyesírásban, az egyszerű számtani műveletekben.

99