Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)

presszó melletti templomban harangoznak". A felhők lassan elvonulnak, és így olyan a kis utca, mintha sohasem látta volna, mintha valamilyen távoli földrészről ereszkedtek volna le az emberek, a kocsik és az utca egyetlen kiszáradt fája.

Abbamaradt az eső, és a csend felerősítette saját létezésének tudatát, a friss levegő fullasztotta, a fel-felderengő fényességben az utca különleges lebegése vonzotta és megrendítette. Idegen volt számára a látvány, és mégis, most talán éppen azzal került közelebb hozzá, hogy megmutatta: az idő lobbant egyet, mint egy hirtelen feltörő vulkán, felszikrázott az ég. Aztán hirtelen felgyorsult az idő is, hogy utolérje önmagát. A vulkán nem működik, csak por és hamu sötétíti el az eget, majd lassan visszanyeri minden a régi alakját. Az elmúló idő talán mosolyog ezen a kis ártatlan tréfán, egyébként mintha semmi sem történt volna. A benzinkútnál dolgoznak tovább, kigyúlnak az úton a lámpák; beesteledett. A megfoghatatlan, de mindenhol jelenlévő borzongató közömbösséget érzi. Lázadna ellene, de nem tudja, hogyan, együtt kell élnie vele, mint ahogy másoknak is. Az őseinek és azoknak is, akik már rég meghaltak, és akik még születni fognak.

*- Úgy állsz itt, mintha kiüldöztek volna a világból - állt meg mellette Betti.

Fábián Kristóf nem válaszolt. A lány hozzábújt, a férfi fehér ballonja puha és

hideg volt. Nem mozdult meg ő sem, ott álltak a fal mellett, előttük fokozatosan néptelenedett el az utca, a benzinkútnál nem állt már egyetlen kocsi sem.- Olyan egyszerű minden, láthatod - kezdte a lány. - Ma is figyeltem a munkahelyemen az embereket. Kitűnő formában vannak, nem számolják a napokat, hiszen egyik jön a másik után. Ok meg boldogan isszák a kávéjukat, eszik a tortát és viccelődnek. Számukra természetes minden. És igazuk van, ennyiből áll az élet...- Ennyiből... - hagyta rá Fábián.

Visszazuhant abba a valóságba, amelyben egyébként is élt, s amelynek állandósulása iránt nosztalgiát érzett. Vajon visszatérhetne-e úgy önmagához, hogy már ne kísértsék a régi istenek elrévedő tekintete, tudata mélyén a múló idő rögzült képei, melyek a legváratlanabb pillanatokban élednek fel, mintha mai és régebbi énje eggyé olvadna, megsokszorozódna, s mintha egyszerre élne a legrégibb múltban és a legtávolabbi jövőben.- Menjünk fel - intett a lakás felé a lány.

Átsiettek az úton, a kapuban találkoztak a rájuk várakozó Mikó Péterrel - Fábián munkatársával - és a feleségével.

Fábián lakásába már nem mentek fel, „még rengeteg dolgunk van, sietünk", hárították el az invitálást. Gyorsan megbeszélték, pontosan mikor indulnak Olaszországba, mit visznek magukkal, nagyjából egyeztették az útitervet is.- Menjünk vonattal. Kicsit kényelmetlen lesz, de mi azt választottuk - hadarta Mikó. - Nem mehetünk négyen egy kocsival a csomagok miatt. Kényelmetlen lenne.

A felesége maga elé nézett, belekarolt a férjébe, nyugtalan volt, minél gyorsabban menni akart.- Elintézzük nektek is a vonatjegyet, minden oké lesz - hadart tovább Mikó.

38