Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)
is, vagy talán éppen emiatt a férfi világa volt az egyetlen, amelybe - saját lehetőségeit többször is számba véve - kapaszkodhatott, s amely egyre inkább erősítette nosztalgiáját: be fog rendezkedni ebben a világban, hiszen a megvalósításához érzett magában elég ösztönt, képességet, sajátos alkalmasságot, bátorságot, az egyoldalúság és a megaláztatás naponkénti túlélésére pedig elegendő lelkierőt. Lassan megfordult a heverőn; szeretett volna valamit mondani, az iménti megalázó pillanatokat valahogyan feloldani, meg nem történtté tenni, hogy aztán - mert jól ismerte már a férfit - kezdődjön minden elölről. A takarót átdobják a másik heverőre, a lábát lustán, megadóan szétnyitja és megemeli, a férfi derekára kapcsolja, behunyja a szemét, s aztán úgy múlnak el a percek, hogy semmire sem emlékszik, talán csak a férfi ujjaira, a tenyerére, ahogyan rátapasztja a szájára, mert attól fél, hogy a lépcsőházban meghallják a sikolyait, az emberek szeretkezésük zajára megállnak az ajtóban, hogy hallgatózzanak. * Fábián csak nem mozdult az ablak mellől. Betti kereste a tekintetét, mondani akart valamit. Hirtelen szánta rá magát, úgy döntött, jobb, ha minél hamarabb elmondja neki... A férfi megfordult, az ablakon át az utca halványan derengett, kóbor fényszilánkok világították be a benzinkút körüli magas házakat. — Hazudtam neked reggel - kezdte Betti. - Hazudtam, mert semmilyen szerződést nem ajánlottak, nem is próbálkoztam vele... Szégyellem magam, nem szoktam hazudni... Nem tudom megmagyarázni. Az lehetett az oka, hogy any- nyit gondolok rá, annyit álmodom róla. Táncolok valamelyik színházban, bárhol... Reggel is álmodhattam, még akkor is, amikor beültem melléd... Nevetséges, nem igaz? Már teljesen beleéltem magam, beleéltem abba, amit csak elképzeltem. Ez igen, erre már nyugodtan mondhatnád, hogy innen már nincs visszaút, ez már a világ vége... Sajnálom... És azért mondom el, mert számíthatsz rá, hogy ezentúl hazudni fogok máskor is. Hazudni fogok, de nem tehetek róla... így leszel kénytelen velem élni... de legalább tiszta lesz a lelkiismeretem, én megmondtam... ilyen vagyok. Talán egyszer kigyógyulok belőle. Betti halkan, mintha magának mondaná, úgy beszélt, Fábián nem mozdult az ablak mellől. Felült az ágyban, ujjait végighúzta a homlokán, majd megigazította a haját is. Komoly arccal figyelte, ahogyan a férfi lassan megfordult, mind a két kezét rányomta a falra, egy araszról meredt a virágcsokrot ábrázoló csendéletre. Betti akasztotta oda még az első napokban, amikor megismerte. „Otthonról hoztam, ott porosodott a szekrény tetején, nekem nagyon tetszik, ide teszem a heverővei szemben, hogy mindig láthassam" - mondta, aztán felszegezte a falra. Ilyen virágcsokrokat képeslapon látott Fábián Kristóf, lehetséges, hogy arról is másolta le egy alkalmi piktor. Három fehér és három piros rózsa, ennyit hozott a lány magával, s ebből nem tudott arra következtetni, vajon hogyan nézhet ki otthon a szobája. 36
