Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)
Fábián az udvar végébe szaladt, a kerítés tövéből egy arasznyi kis deszkadarabot kapott fel, és már futott is vissza az öreghez. Míg a körvonalakat meghúzta, az öreg mozdulatlanul állt, amikor végzett vele, hátralépett.- Hát ennyi volna az ember - jegyezte meg. - Egy görbe vonal, hehe! Fábián Kristóf az idétlen kis rajzot bámulta.- Egy görbe vonal... Még Dél-Amerikában is csak ennyi - mondta az öreg.- Csak ennyi? - rebbent meg Fábián Kristóf arca.- Hát persze - Kászoni sokára válaszolt, észrevette, hogy a fiút érdekli a megjegyzése. - Látod, hazajöttél a városból, aztán még te is hallhatsz új felfedezést - mondta keserűen mosolyogva. - Gyere anyádékhoz minél sűrűbben, hogy minél többször lerajzolhass... Én is lerajzolhatom a tiédet. Azokban a nyavalyás városokban még igazi árnyékok sincsenek, micsoda dolog az, hogy csak a forró betonon láthatod az árnyékodat! Az árnyék igazi helye a friss föld, a nedves, hűvös föld, ott érzi magát a legjobban, neki se mindegy ám, azt szereti, ha foglalkoznak vele, ha látják, ahogy nagyobbodik, ahogy kisebbedik, ahogy terebélyesedik... És az embernek is.- Miről beszél? - kapta fel a fejét Fábián Kristóf.- Nem is tudom... - gondolkodott el Kászoni. - Titkos, láthatatlan szövetség köti öszsze a világot, azt gondolom, hogy az ember árnyéka és a friss föld között ilyen...- Azt mondja? - nézte az öreget Fábián.- Nehogy azt hidd, nem vagyok bolond, dehogyis! Sokszor vagyok egyedül, figyelem a föld egy pontját magam előtt, ott áll előttem az árnyékom is, és ilyenkor olyan erős bennem az érzés; az összetartozásé, mintha külön szelleme lenne a földnek, talán... az egyetlen pillanat, amikor jól érzem magam... hát igen. Fábiánná állt meg mellettük.- Na, menjetek már, mire vártok? - biztatta a fiát. - Este lesz, mire vissza- jösztök. Már átöltözött: pettyes kötényét tette maga elé, a fejét zöld kendővel kötötte át. Fábián most látta csak, hogy az anyjából még mindig mennyire sugárzik az erő, az akarat: „amit akart, azt mindig elérte. Igaz, mindig csak olyasmit akart, amit elérhetett..." Beültek a kocsiba, az anyja megvárta, amíg elindulnak, csak aztán sietett a hátsó udvarra, hogy fogjon valami aprójószágot a fiának, amit majd vacsorára elkészíthet. A volt földbirtokos kerítését már elhordták, vagy megette az idő. A sűrű orgonabokrok szolgáltak kerítésül, a kapu pedig az udvar felé a földre dőlt. Fábián lenyúlt a korhadó deszkakapuért, de aztán visszalökte.- Hány éves ez a kapu? - kérdezte az öreget.- Nem is tudom... Nagyon régen csinálta egy naményi ács. Bementek az udvarra. Imitt-amott még kerítésmaradékok jelezték a néhai udvar beosztását: a hatalmas kiskertet, a hátsó udvart, azon túl a veteményest... 17
