Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)
Nehezen vette a levegőt, a hangja rekedtes volt, bizonytalanul emelte fel a karját, s a kocsi mellől is nagyon jól látszott, hogy remegnek az ujjai, ahogy átfogja maga előtt a bekátrányozott lécet. A ház előtt, a mélyen kiásott árok alján suhantak a fecskék, laposan, szinte a mályvák hegyét borzolva kerülték ki a kocsit, aztán eltűntek, kis idő múlva visz- szatértek, majd egyre gyorsabban távolodtak; meggondolták magukat, és már nem fordultak vissza. Végigszaladt az árkon, megállt az öreg előtt. A kerítés fölött kezet fogtak. Az öreg keze puha volt és erőtlen. Összezsugorodott a tenyere, az ujjai elvékonyodtak. Az arcára szabálytalanul ültek ki a csontok, a homlokán májfoltok, a szája kissé félreállt. Fábián Kristóf nemigen tudta, hogy most mit csináljon, mit mondjon, az előbbi könnyedsége után - szinte szökdelve futott végig az árkon - mintha fejbeütötték volna. Indulni akart vissza a kocsihoz.- Anyádék kimentek a szőlőbe... Én pedig itt állok... Azt mondták az orvosok, hogy csak itt álljak... Vagy üljek az udvaron. A fa alatt... Még mondani akart valamit, Fábián várt.- Azt mondták... és én itt állok lesbe. Egy hónapja nem mentem ki az udvarról. Csak azért imádkozom, szánjon már meg az Isten... Nem szeretném már megérni az őszt. Azt mondtam a múlt évben, hogy nem fogok kimenni a télből, osztán mégis, itt vagyok... Ki érti ezt? Az öreg Jakab mondta volna még tovább a magáért, hogy milyen is a kerítés mellett álldogálva a kora nyári utca, s hogy napról napra erősebben érzi, kisuty- tyant már belőle a lélek, nem is tudja, honnan az az erő benne, amitől lefeküdni, felkelni és bámulni tud - egyébként is, annyi érthetetlen dolog történik körülötte az utóbbi időben... Fábián megdörzsölte az állát, lassú mozdulatokkal megigazította a haját, közben bólogatott és hátrált az öreg Jakab elől. „Értek én mindent", árulta el az arca, „csak most nem akarok a részletekbe belemerülni". De az öreg is megbánta már, hogy ennyit beszélt, a homlokához emelte a görbe ujjait, a tenyere eltakarta a szemét, a keze remegett, s Fábián Kristóf úgy látta, sír... Aztán mégsem: újra megmarkolta a léckerítést, és hangosan mondta:- Csak az a baj, hogy száraz a határ, nem esik az eső... Anyádék is azért kapálnak, hogy pótolják az esőt. A fecskék ott cikkantak el a lába mellett. „Újra visszatértek ide", gondolta Fábián, s már ott állt a kocsija mellett. Beült, gyorsan hátratolatott, s aztán, ahogy ráfordult az útra, amerről az imént jött, nem tudta megállni, hogy oda ne pillantson a léckerítésre. Az öreg Jakabnak csillogott a szeme, ahogyan a felgyorsuló kocsit követte. Mögötte, az udvar közepén, egy félig kiszáradt diófa magasodott. „Biztosan azért nem vágták ki, hogy tudjon az öreg hova ülni, legyen árnyék", gondolta Fábián. Már jól elhagyta a falut, az országútról lefordult egy széles szekérútra. Lassan ment: az öreg Jakabbal való találkozás belopta a félelmet az agyába, elbizonytalanodott, attól tartott, hogy nekimegy a homokutat szegélyező fasornak. Pedig a vénember semmi rosszat nem tett vele. Csak ott állt a léckerítés mellett. 9
