Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)
Lehetséges, hogy még mindig az utat bámulja. Meg kellett volna hallgatnia. Egyébként az öreg - bármennyire is kerülgette és nem mondta ki - bizonyára fél a haláltól. Megállt. Kiszállt a kocsiból, leült a fasor alá. A szőlőből, ahol most a szülei kapáltak, varjak repültek a falu felé. „Elhúznak az öreg Jakab háza felett is, elérik majd a Krasznát és a réten leszállnak", nézett utánuk. „Éppen most kellett az öreg Jakabbal találkoznom", jelent meg előtte újra a szomszéd képe. „Hazajön az ember, elég egy arc, egy mozdulat, egy tekintet, ami tudósít a szánalmasan, a védtelenül, de valahogyan mégis meghitt gyengédséggel vagy talán rendkívüli erőfeszítéssel palástolt kétségbeesésről, a megszelídített kétségbeesésről; íme, itt vagyok, meg fogok halni. Túléltem a telet, itt a nyár, mondogatta az öreg, és úgy várja a halált, mint egy vendéget, egy látogatót, aki kinyitja majd a kiskaput, attól függ, hogy merről jön majd, a kert felől vagy az utca felől. Most már bármikor jöhet, átnyújtja majd a kezét a kerítésen, aztán gyerünk. Az öreg Jakab rányomja a fejét a párnájára, valószínűleg megérzi majd azt is, hogy ott áll mellette a vendége, ad még valamicske haladékot, pár percet, esetleg egy éjszakát; igen, apjáék szomszédjának van ideje előre elgondolni és előre látni a jövőt. A diófa alól elmegy a kerítésig, aztán vissza. A világból naponta újabb és újabb réteg válik le, eltűnik előle a semmibe, egyre kisebbedik a kör, az idő múlása csendesen, feltűnés nélkül vezeti át a másvilágra..." * Visszaült a kocsiba, és most vette csak észre, hogy kétoldalt virágzik az akác: a virágillat hullámokban tódult be a kocsiablakon, elindult, egyetlen pillanat alatt jobb kedve támadt és egy dalt kezdett dúdolni: „Londonban hejh, van számos utca és minden utcán van sarok..." Elmúlt a szánalom, az együttérzés okozta félelem, hiszen segíteni nem tudna, sem az öreg Jakabon, sem máson, ha így találkozna velük. Es így látná maga előtt a sorsukat... Aztán azon nevetett, hogy Londonról énekel, holott hamarosan Olaszországba utazik. Most is azért jött haza, hogy ezt elmondja itthon. Ha már külföldre utazik, előtte legalább elbúcsúzik. Az apjáék is azért segítettek neki megvenni a kocsit, hogy sűrűbben járjon haza. A mezőn senkit sem látott, s ahogy közeledett a szőlőhöz, lassított. Megfogadta magában, hogy ezentúl többet fog hazajárni. Hogy kimegy a szőlőbe kapálni, permetezni s a diót lopkodó varjakat megdobálni, hogy repüljenek vissza a Kraszna mellé a legelőre... „Befészkelem magam a csendbe, építek valamit apámmal, aztán elvonulok ide... Nem fogok borotválkozni, madártojást eszem és sárgarépát. Úgyis mindenki azt mondja rólam, még az a tyúkeszű Betti is - Betti, micsoda neve van, úristen -, hogy hajlamos vagyok a remeteéletre..." 10
