Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Sándor Iván: Daniellával a vonaton
Felszáll a balatoni vonatra. Nyár vége. Délután. A szakaszban húsz év körüli lány. Leül szemben vele az ablakhoz. Érkeznek még hárman. A kánikula leverte. Újságot olvas. Székesfehérvár után könyvet vesz elő. Buchenwald felett az ég. Olvassa a figyelemre méltó fiatal irodalomtudós, Vári György Kertész-monográfiáját. Előző nap kapta a szerzőtől. A lány magazint olvas. Vállra hulló barna haj. Mértéktartóan rövid szoknya. A felső rész alatt kilátszó feszes barna has olyan hatást tesz rá, mintha a lány sima, barna felsőkarjára vetne egy pillantást. Balatonalmádi után ketten maradnak. Változást érez a lányon: feláll, visszaül, az ablakhoz lép. Kibújik a szandáljából. Végigdől az ülésen. Kissé felhúzódik a szoknyája. Látja mindezt a könyv felett, de elválasztja tőle az, amit olvas. Néha azért kipillant a Balatonra. Izzik. A lány felül. O is nézi a vizet. Olvas tovább. A lány is olvassa a magazint. Mintha minden párosával kezdene megtörténni. Azon kapja magát, hogy néha odapillant rá a könyve felett. Szebbnek látja, mint mikor elindult a vonat. Úgy látja, hogy a lány ezt megérzi, és óvatosan feljebb vonja az ő kezében tartott könyvről a tekintetét. Mind a ketten tudják, hogy mindez megtörténik. Buchenwaldtól, a kánikulától, attól, amit éppen gondol, nagyon messze van a lány, mégis, mintha közeledne. Talán a fejmozdulatától, ahogyan meglebbenti a haját, a kézmozdulatától, amivel a meglebbenő haját a füle mögé simítja, a vállmozdulatától, amitől a fül mögé igazított haj odasimul. Látott ilyent. Nagyon régen. Mikor látta? Kinek a mozdulatai voltak? Érdektelen dolgokról kezdenek beszélgetni. Idő, táj, nyár. Közben az emlék után ered, ami felvillant benne. A lány most starthely, irányjelző. Azt mondja neki: ismerős a mozdulata, emlékezteti valakire. A lány nem tekinti a szavakat bóknak, nem mosolyog. Kezdte beszívni a tekintete a tekintetemet. Ebben a pillanatban, mintha másra se törekedne, mint arra, hogy vitathatatlanná tegye számomra: igen, a tekintete be kívánja szívni a tekintetemet. És kire emlékezteti...? Rokon, olyan korú, mint maga, mondja, nem érti miért beszél jelen időben, nagyon távoli rokon, azt hiszem, az anyám unokahúga, a haja, a mozdulat, amivel eligazítja, érdekes... ugyanígy... Az anyja unokahúga, és velem egykorú, mondja a lány, a pára a szembogarán azt sugallja, hogy kezd továbbjutni az úton, amin elindulni vágyott, hát akkor az nagyon régen lehetett, az nagyon régi emlék lehet, és mi történt az anyja unokahúgával? Meghalt. Szótlanok maradunk. A könyv még mindig az ölemben van. Elteszem a kézitáskámba. Megkérdezem, hogy szeret-e olvasni. Persze, de kevés ideje van rá. Miért? Orvostanhallgató. Akkor értem, mondom, és legutóbb mit olvasott? A Sorstalanságot, mondja. Hát éppen arról... Félbeszakít, tudom, láttam, amit olvasott, de nem mertem megkérdezni. 10
