Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Sándor Iván: Daniellával a vonaton
A tekintete most már gátlástalanul hatol tovább, át tud jutni rajtam, mintha nem volna előtte az Idő felnyíló sávjában akadály. És a rokonát... megölték? Mondtam, igen, megölték. Azt felelte, hogy az ő rokonát is, de az nem az anyja, hanem a nagyanyja unokahúga volt, nem tud erről többet, a szülei negyven- nyolc esztendősek, ők sem tudnak arról sokat, ami történt, a nagyszüleit meg hiába faggatja. Mióta belekezdtem a regényembe, éreztem, hogy követ valaki. Egy ismeretlen jár a nyomomban, rajtam keresztül akar eljutni oda, ahová másképpen nem juthat el. A lány tekintetéből megérzem, milyen, amikor nem tudok erről, mégis érzem. Már ezüstös színt kap a tó. Kérdezem a nevét, mondja: Daniella. Diákéveimben olvastam egy regényt. Már háború volt. Wilhelm Speyer, a címre is emlékszem: Gimnazisták. Daniella magas. Olyan, mint az útitársam. Erdei házban lakott egymagában. Vérebeket tartott, kettőt, hosszú szíjon. Azokkal védte magát a kóborlóktól, azokkal ijesztette el a csizmás, kiéhezett gimnazistákat is, mikor körülvették egy tisztáson. Hosszú haj. Izmos, karcsú test. Szíjon tartott vérebek. Német regény volt. Ezerkilencszáznegyvenkettőben olvastam. A tekintetében szelíd diadal. Megérzi, hogy beszívott már belőlem valamit, haladhat tovább. Régen éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak. Lassan indul el a keze. Közeledik az ölemben lévő kezemhez. Lehet, hogy az én kezem indul el? Semmiképpen. Ötven év van közöttünk. A bal keze. Tenyérrel felfelé, gyengéd kelyhet képezve. A Drága Liv borítójára kiemelt Poussin-képen ilyen Echo egy másik kezet kereső tenyere. A lány nem szebb, mint Echo, nem szebb, mint amilyennek Livet megírtam. Másképpen szép. Talán mégis szebb náluk. Kissé széthúzza ültében a combjait, ahogy a keze a levegőben kúszik előre. Mit keres a felfelé fordított tenyér a lefelé fordított tenyerem érintésével? Messze jár a pillantása áthatolva rajtam, elérve az Időben abba a zónába, ahová sohasem juthatott volna el nélkülem. A tekintete, mint az orgazmus pillanataiban egymásba mélyedő tekintetek, amint meglátják egymásban azt, amit másképpen soha, elárulja, hogy most szívja ki belőlem vágyakozása tárgyát. Tegnap a rádióban hallottam néhány mondatot, ami végre arról szólt, amiről szó van. Nádas Pétert kérdezték életről, halálról, a tíz év előtti halálközeliségének az érzéséről, azt mondta, számára csak az orgazmussal járó legnagyobb élvezet öröméhez voltak hasonlíthatóak azok a pillanatok. Ez elborzasztott. Igaz, én nem a magam, hanem az Idő reanimizációjának gyönyörét pillantottam meg Daniella tekintetében. Habár a testemen át. Ha jól emlékszem, Révfülöpnél szállt le. Valamelyik vízparti nyaralóhoz vezető ösvényen indult el. Holott engem követ azóta is egy tetthely megközelítésében. 11
