Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Sándor Iván: Daniellával a vonaton
Ami ötvenkilenc éves, ötvenkilenc év alatt elveszíti múlt-voltát, ami ötvenkilenc év előttről ismeretlen jövőnek tetszhetett csak, elveszítette jövő-voltát. Együttesen jelenné metamorfizálódtak. A regényem egyik mottójául Beckett Godot-jából Pozzo szavait választottam: „Hagyjon már békén ezekkel az időre vonatkozó kérdésekkel! Nincs semmi értelmük." Az ezerkilencszáznegyvennégyes november-december, és a rákövetkező január előzményei legalább százesztendősek. Mindaz, ami akkor történt, meghatározza az immár hat évtizedes jövőjüket. Az én számomra? A sors(ok) számára? Azoknak a számára is, akik erre nem gondolnak? Azoknak a számára is, akik akkor még nem éltek, akiknek akkor a szülei sem éltek? Ennyi kérdés indító lendületnek elég, gondoltam, miközben belekezdtem... Megpillantottam egy regényalaknak alkalmas fickót, amint lépked ezerkilenc- száznegyvennégy novemberének-decemberének sötétségében, s a léptei árnyéka az íróasztalomra vetült. Lehet, hogy találtam valamit, gondoltam, amivel elszakadhatok az igéző prousti időkezeléstől. Más regénykonstituáló módszerre van szükségem, miközben az Idővel való szembenézésre törekszem. Valaki az után nyomoz, aki valami után nyomoz. Az ötvenkilenc év előtti lábnyomaimban járok. Annak a két hónapnak a nyomaiban lépegetek, azokkal együtt, akik nem is gondolnak az egykori lépéseikre. Azokkal együtt, akik szabadulni szeretnének a lépéseik emlékétől. Azokkal is, akik letagadják a lépéseiket, azokkal is, akik akkor még nem is lépkedhettek, ám tudtukon kívül is ma, azokban a nyomokban kényszerülnek járni. A prousti időkezelés — Proust anyaga így kívánta - kevéssé foglalkozott a történelem és az Idő egybeeséseivel. Az ilyen törekvéseket inkább a Hegel által „történelmen kívülinek" tekintett zónák létsajátosságai hívják elő. Azt hiszem azért, mert ebből a „kívüliségből" jobban felismerni a história és a személyes sorsok koincidenciáit. 1995-ben, amikor a Tengerikavics című regényem írásakor felkutattam azt a házat, a Dob utca 12-t, amelynek egyik lakásában anyai nagyapám 1871-ben megszületett, a tűzfal külső oldalán megpillantottam Karl Lutz emlékművét. Karl Lutz a budapesti svájci követség egyik vezető tisztviselője volt 1944-ben. Több tízezer sárga csillag viselésére kötelezett magyar állampolgár életét mentette meg. Emléktöredékekből megállapíthattam, hogy ő írta alá azokat a védleveleket is, amelyeknek családom, az én életem is köszönhető. 2002 novemberében megjelent Theo Tsuy svájci egyháztörténész Kari Lutzról szóló könyve magyarul. Rekonstruálhattam belőle (az akkor ötvennyolc év előtti lábnyomaim rekonstruálása közben), az ő akkori lépéseinek útvonalait. Megközelítései, nézőpontjai, leírásai koincidenciákként álltak rendelkezésemre. Szükségem volt továbbiakra is, hogy a valóságos eseménytéren (emlékanyagban) tájékozódva elindulhassak a megtörténtnél igazabb fikcióteremtés 4
