Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Papp Tibor: Vipera és oroszlán (elbeszélés)

Fifi és a maga nevében óriási kárpótolási igényt jelentett be, nemcsak a mosógépet, a bronzból öntött csillárt meg a kutyatányérokat követelte, hanem a házat is, az egészet, ahol ők Fifivel ketten, kivetettek, meghúzódhatnak, a férj pedig elégedjen meg az autóval. Azóta Fifi nemcsak lakója, hanem tulajdonosa is a háznak, a szakács pedig, ház nélkül maradván, eladta az autóját s gyalog jár be a vendéglőbe a városka széléről, ahol talált egy hónapos szobát.

Mióta hol két hétre, hol többre, különösen tavasszal, amikor a helyi sajt a legfinomabb, az özvegy nyomdásznénál bérel szobát, a második emeletit, a tető alatt, mély barátság szövődött közöttük, olyan emberi kapcsolat, olyan természetükből adódó közelség, mint amilyen csak az egymás mellett álló fák összetalálkozó ágai, szellő mozgatta levelei között létezik, melynek mélységét az sem kisebbíti, hogy mind a ketten és minden alkalommal tudják, nem sokáig lesznek közös fedél alatt, sikamlós beszélgetéseiket előbb-utóbb ponttal zárja le az újabb utazás.

Madame Lulu nem is pénzért ad neki szállást (elfogadja a bankókat, de soha célzást nem tesz rájuk), hanem azért a megfizethetetlen örömért, hogy van kivel nyakló nélkül beszélgetnie. Neki, Olivérnek, mint mindenkinek, aki nem idevalósi, és ráadásul még fiatal is, nincs fogalma arról, hogy a városka pókhálójának szálai pontosan hová vezetnek, kit, mit kötnek össze, Madame Lulu nyugodtan emlegethet egy régi nevet s hozzáteheti: féltékenységből ölte meg egy konyhakéssel a kikapós (hogy csúnyábbat ne mondjak) feleségét a háború alatt, aztán gyorsan egy kóbor német katonára kente az egészet, rendőrileg megúszta, de a helybélieket nem tudta megtéveszteni, vagy utalhat saját kalandjaiból egy úrra, aki talán már rég nem él, de a városkában mindenki ismeri a nevét, itt él a rokonsága. Nős ember volt, saját hite szerint nem csalta meg a feleségét, nem lakozott benne a magát hangoskodva mutogató asszonnyal szemben sem féltékenység, sem szerelmes birtoklásvágy, és amit nem kívánt meg a másiktól, magára nézve sem tartotta kötelezőnek, éppen ezért nyugodt lelkiismerettel és gyakorta megosztotta valamelyik másik nembéli egyeddel a legmagasabb gyönyör megvalósulásához vezető - számtalan variációt kínáló - tevékenységét. Higgye el Olivér, neki olyan temészetes volt ez a dolog, olyan egyszerű, mint az ebéd vagy a vacsora, s ezt a kisajátítást kerülő szemléletet igyekezett belesulykolni alkalmi párjának a fejébe is. Mert ugye, lelkiismeret-furdalás nélkül kártyáznak együtt az emberek, csak azért, mert jólesik nekik, hát miért ne lehetnének együtt férfiak és nők ugyanígy, csak azért, mert jólesik nekik, anélkül hogy egyeduralmat követelnének a másikkal szemben, ezt propagálta ő. Nagyon nagy lélek volt, berepülte az emberi temészet hegyeit, völgyeit, nincs is szebb annál, ha valaki önfeláldozó és puritán. Madame Lulu a nyomdában tanulta a bölcsességet, ami nem volt éppen szokratészi, de alkalmasint lehet mély és elgondolkoztató. Vajon Olivér ismeretségi körében akad- e olyan puritán, aki önfeláldozó? Egyáltalán, akad-e puritán?

Madame Lulu, amikor szabadjára engedte emlékezetét, olyankor egy nagy időzsákból húzta ki - mintha régi nadrágokat, divatjamúlt szoknyákat bányászna elő - a többnyire már felejtéstől megszaggatott, rongyos állapotban heverő eseményeket: az első biciklivásárlást, a cirkusz érkezését, a diófát kettészakító villámcsapást, akkor a múlt is jelen idő volt, amikor például felidézte a híres karácsonyi vacsorát, azt a bizonyosat, amikor a haló porában is ügyetlennek, mac8