Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Valastyán Tamás: A kioltódás és elővarázslás dinamikája
Valastyán Tamás A kioltódás és elővarázslás dinamikája Bombitz Attila: Mindenkori utolsó világok című könyvében »vagy pedig" Bombitz Attila könyve - ahogy mondani szokták - feladja a leckét olvasójának s kritikusának egyaránt. A benne tárgyalt művek elolvasása s a szerző által vezetett osztrák regénykurzus „látogatása" során egyre inkább az a kettősség, helyesebben két külön álló gyökérből táplálkozó érzés erősödhet meg az emberben, hogy egyfelől az osztrák prózaírók a híres kierkegaard-i kérdésre, miszerint „vajon nyertese vagy pedig vesztese vagyok-e az életnek", látszólag egyöntetűen a második alternatívára voksolnak. Másfelől viszont éppen hogy a „vagy pedig" fordulatára helyezik a hangsúlyt, az egzisztenciális latolgatásra, az egzisztencia latolgatására, s ebből alkotják meg nagyszabású és megrázó válaszaikat. Ez a dichotóm befogadói tapasztalat, a kettős elágazás mentén történő olvasás termékeny hermeneutikai szituációt szül: a totális reményvesztettség, a létezésben beálló drámai törés, amit az osztrák próza legjava közvetít felénk, mintegy feloldódik abban a lehetőségben, a világ(ok) lehetségességének abban az elvi megtörténésében, amit az írás, alkotói világteremtés reprezentál. S aminek az egyik legfőbb táplálója az a gondolatmunka, amit a fentebbi Kierkegaard-utalással próbáltam illusztrálni. Amikor szerzőnk az egzisztencia radikális kihívására adott regényes válaszkísérleteket veszi sorra öt íróra koncentrálva: Ingeborg Bachmann: Három út a tóhoz, Thomas Bernhard: A mészégető, Peter Handke: Az ismétlés, Robert Menasse: A regény kora és Christoph Ransmayr: A Kitahara-kór című műveinek elemzésével, akkor pontosan a világteremtés lehetséges-elvi reprezentációját állítja önnön kísérlete középpontjába. Ezért is van az, hogy műve második, Történetek című fejezetében a világ lesz a hívószó, amire a regények megnyílva felelnek. (Egyébként Kierkegaard megidézése rögtön írásom elején egyáltalán nem véletlen, mondhatni, a dán filozófus gondolkodását a szerző által nem vagy legalábbis kevésbé reflektált reminiszcenciaként érzékelem a könyvben. Tudniillik Bombitz kötetében a világ mellett a másik leggyakoribb hívószó az ismétlés - amit élesen-reflektáltan először Kierkegaard tett igazán filozófiai diskurzus tárgyává - részint mint ontológiai-egzisztenciális kategória, azaz a lét értelmének mibenlétét és meg- szenvedésének dramaturgiáját megvilágító fogalom, részint pedig mint retorikai-kritikai fordulat, amely az értelmezés-megértés egyik legjellegzetesebb vonását, az ugyanannak mindig másként történő újragondolását, -írását hivatott kifejezni. Kierkegaard ugyanakkor egy másik, bár kétségtelenül távolabbi vonatkozásban is eszembe jutott Bombitz Attila könyvét olvasva. Ez a magyarországi Bemhard-recepcióval van összefüggésben. A kortárs magyar prózairodalomra gyakorolt termékenyítő Bemhard-hatás mellett az osztrák próza, mondhatni, nagyrészt takarásban maradt a magyar írók és olvasók előtt. Ezen a helyzeten változtathat Bombitz Attila könyve, aki széles horizonton, tág perspektívában és minuciózus elemzésekkel tárja olvasói elé az osztrák prózaművészet kortárs törekvéseit. Kierkegaard-ra visszatérve: Bemhard kétségbeesésre és iróniára hangolt világlátásának és nyelvezetének honi fogadtatása és interiorizációja egy termékeny pillanatban találkozott az egzisztencia szorongását és kétségbeesését filozófiai-reflexív szinten megragadó és a végtelen abszolút negativitást, azaz az iróniát lételvként felmutató Kierkegaard recepciójával, s ez megtette a maga termékenyítő hatását, gondoljunk a hetvenes-nyolcvanas évek akkori fiatal irodalmára, pl. Kukorelly Endre vagy Mamo János korai köteteire.) 102
