Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Valastyán Tamás: A kioltódás és elővarázslás dinamikája
Azért sem könnyű olvasmány a Mindenkori utolsó világok című könyv, mert a benne tárgyalt művekhez társuló, a regényeket szóra bíró, azokat közvetítő elméleti apparátus igen nyomatékosan van jelen. Ami természetesen akceptálható és bizonyos értelemben a szerző részéről kikerülhetetlen volt, hiszen a honi világirodalmi diskurzus bár kétségkívül élénkülőben van ma, és éppen fellendülő szakaszát éli, azért a zavar világirodalmi tájékozottságunkban és legfőképp az elméleti befogadásban, közvetítésben lépten-nyomon megtapasztalható. Mindazonáltal Bombitz Attila kötetének külön kiemelendő erénye a kritikai, értelmezői beszédmód azon közegének megteremtése, melyben az inter- pretandum, a megértendő mű termékeny dialógusba elegyedik az őt megszólítani, életre kelteni hivatott másik szöveggel. Ez a dialógus elsősorban hermeneutikai hangoltságú, de recepcióesztétikai, sőt fenomenológiai érdekeltség is motiválja. A figyelmesség dramaturgiája Miközben e másik szöveg íródik, azaz szerzőnk fokozatosan elővezeti értelmezéseit, nem kerüli el figyelmét leendő olvasójának (aktuálisan-történetesen e sorok írójának) potenciális jelenléte, s ez abban nyilvánul meg, hogy mindig gondosan bevezeti, körülírja értelmező apparátusának éppen használatos fogalmait, kontextusát. Könyvére egészében is jellemző ez a - tömény elméleti szakiroda- lommal felszerelkezve dolgozó hermeneuták és recepcióesztéták többségére amúgy nem nagyon jellemző - figyelmesség. Mi több: e figyelmesség egyfajta dramaturgiai rendben érvényesül. Bevezetőiében könyve műfaji megragadhatóságát illetően Bombitz palimpszesztről beszél, különböző értelmezői rétegek egymásra íródásáról, amely részben biztosítja az elmondhatóság bonyolultságának átláthatóságát, részben pedig a ráíródások, újabb rétegek születésének mobilitását is biztosítja. Önmagát a kötet szerzője mint „határjáró kritikust" nevezi meg, aki az osztrák irodalom tág szövegtereiben vándorol keresztül-kasul, s aki bár nagyon is érzékenyen reagál a történeti és irodalmi hagyományokra, mégis a fő hangsúlyt a művek poétikai világteremtésére és alakulástörténeteinek problémájára helyezve elemzi választott szerzőit. E figyelmes dramaturgiát folytatva, a Diskurzusok című fejezetben mintegy fokozatosan ráközelítve tárgyára, a XX. század végi osztrák írók törekvéseinek bemutatására, három lépésben jut el kitűzött feladata céljához. Az Osztrák regény: Rátekintés című alfejezetben azokat a kereteket jelöli ki, pontosabban azt a pozíciót határozza meg, amelyek között/ahonnan szerinte a legtermékenyebbnek ígérkezik rátekinteni az öt választott író műveire: ez pedig az előző század fordulójának híres négyese (Rilke, Kafka, Musil, Broch) teremtette, „az egzisztenciát és a világot illető tapasztalataik" inspirálta megoldási javaslatok újragondolása. Ez alapján azt mondhatjuk, hogy noha Rilkéék műveiben tematizálódik s ábrázolódik a szétesettség és az egzisztenciális rettenet, a személyiség integritása a világgal való konfrontáció során megőrződik, mi több, éppen a mű, a művészet lesz ezen integritás végső sikerének záloga. Ellenben az „e századvég szerzői, Bachmann, Bernhard, Handke, Menasse és Ransmayr az ént egyenesen a világból kioltódott állapotában tárgyalják, a világ létének botrányából semmiféle kiutat fel nem mutatva" (15.). Ennek a radikális állapot- és világérzékelés- váltásnak megvan a maga formai következménye: a világból történő énkioltódásnak és a világ botrányos ontológiájának eredményeképp a mű, a művészet immár nem lehet az én és a világ közötti közvetítő közeg, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy azt Rilkéék még gondolhatták, ti. hogy e közvetítés révén a világ megismerhetősége és ábrázolhatósága végbemenjen, illetve a megismerő és ábrázoló én integritása sérülésmentesen megmaradjon. Éppen ellenkezőleg: a hetvenes-nyolcva- nas-kilencvenes évek osztrák prózája az én és a világ közti sérülékenységet, törékenységet reprezentálja, amelynek következményeképp a műalkotás áthasonító, metamorfikus erők reflexív közegévé válik. S ez immár a kritikusi-értelmezői alapállást is megváltoztatja, új regényfogalommal érdemes számolni, a születő műveket új fenoménként szükséges érzékelni, értelmezni: „Az osztrák új regény hírnevét a valósággal szemben felülírt elméleti beágyazottság, a klasszikus-realista hagyománnyal való szakítás, a művészetek saját valószerűségének előtörése és a mimézissel szembeni poiesis hang- súlyozása biztosítja..." (28.) Az Osztrák szöveg: Befogadás című alfejezetben Bombitz Attila olyan, az osztrák irodalom XX. századi értelmezéstörténetében kanonikussá, hogy ne mondjam, sematikussá, reflexszerűvé vált kritikai megállapításokat gondol újra, amelyek a „sajátságosán visszafelé olvasó »monarchikus«, illetve »osztrák« jegyeket kereső szimptomatikusságuk" (35.) okán mindenképp megnehezítik az újonnan születő, e sémákat éppen hogy felülírni szándékozó művek termékeny befogadását. Bombitz főképp Claudio Magris, Ulrich Greiner, Walter Weiss, Wendelin Schmidt-Dengler, Robert Menasse és Fried 103
