Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Nagy Gábor: A nemzeti közösség sorsértelmezése Baka István költészetében
1948-1988 közötti közös történelmi-politikai sorson alapul. Hogy ezeket az összefüggéseket Baka nem csak a rendszerváltás után fedezte fel vagy merte feltárni, arra egyértelmű bizonyíték, hogy a ciklus Első füzetében jó néhány még a hetvenes-nyolcvanas években írt vers szerepel, s került ezáltal mintegy új poétikai környezetbe. Sztyepan Pehotnij „a kollektív emlékezet megtestesítője, afféle 20. század végi krónikás, akinek a tudatán szinte átzuhan az orosz történelem."36 Az orosz történelem persze közép-európait is jelent, mint erre a név fordítása minduntalan figyelmeztet. Míg az Első füzet inkább csak prelűdje a ciklusnak, a Második füzet és a Harmadik füzet már valóságos tablósorozata az elmúlt hetven év orosz valóságának Bocskarjova-osz- tagostul, GUM-ostul és scsístül, urkástul (még hosszan lehetne sorolni a jellegzetes reáliákat). Hangsúlyozandó azonban, hogy a Harmadik füzetben „a múlt orosz kultúrája (...) már nemcsak az áldozat szerepében, az erőszaktétel objektumaként van jelen, hanem mint ellenerő az általános pusztulás és elvadulás folyamatával szemben."37 Persze az alaphangulat már az első részben jól kirajzolódik: Raszkolnyikov „Baltaként rándul"-ó szíve (Raszkolnyikov éjszakái), a kutyasors látomásában az égen „Rúgások csillagképei" (Kutya), a „Vad szívlökés vak vodkabűz" önemésztő szenvedélye (Rachmaninov zongorája), a „néma és sötét / Vágányok" (Prelűd) - mind-mind egy lefojtott világról, megfojtott szenvedélyek honáról adnak számot. Legplasztikusabban - és szarkasztikusán persze - a Hodaszevics Párizsban rajzolja meg az orosz valóságot: „Kátrányszinű s klozettszagú az égbolt. / Csukd be a század ablakát! Elég volt!" E szonett zárlata az al- kotó-teremtő emberi cselekvést is hiábavalónak ítéli: E korszak semmitől sem ódzkodik. Rút katlanából ránk borult a szenny. Tedd le a tollad! Torkig ér a menny. A Második füzettől az ironikus szemléletmód válik uralkodóvá, mint Baka más, ez idő tájt írt verseiben is. A kitaszítottak esendőségét, védtelenségét a rá leselkedő veszélyek ironizálásával viszonylagosítja: „Az én csizmám lyukas. A hóié / Nyelvével körülnyalogat, / Megízlel - jó lennék-e estebédre / A fagyhalál falkáinak?" (Téli út) A hatalom perverz „tapintatát" érthetjük meg a Hideg teremben hölgyek és urak révén: „Szuronyra tűznek mindegy férfi nő / De csak ha minden húr elhallgatott / A bolsevik művészettisztelő". Az Oroszország asszonyaihoz az örök asszonyi („Das ewig / Weibliche") eltűntét ke- sergi: „Lapátos, köpködő, pufajkás / Menyecskéink volnának Éva / Leányai? (...) Otromba férfizajtól és kenő- / Olaj szagától kótyagos fehérnép". Ugyanez az In modo d'una marcia keserű anapesztusaiban: „Mit üvölt ez a kasszái szotyka? / Sose tudta ez itt, mi a nő." A Leningrádi estében a korszak legszentebb tabuit sérti meg Pehotnij-Baka a bolsevik hatalom jellegzetes eszközét, a jelmondatot (és fő kiagyalóit, az ideológusokat) „blaszfémizálva": „Egy égi száj jelmondatot böfög: // Lenin-ikonosztáz a tér fölött..." Vagy a másik hatalomgyakorló (hatalom-fitogtató) eszközt, a kongresszust kigúnyolva A tengerhez című darabban: „Nyál tengere, amit összefröcsögtek / Kongresszusok küldöttei, / Sirályok őrködnek fölötted: / Iljics dús szemöldökei". E lefojtott atmoszférában a vodka és a testi szerelem nyújthat némi, ideiglenes menedéket: „De vodka vár és halkonzerv, ha végül / Megérkezel hozzám a kis lakásba. / Kezdhetnél máris söprésbe, mosásba, / De jobb, ha most a testünk összebékül, // Kirángva minden vágyát és dühét." (A szigetekre szánon) Allegorikus képsorral, az Alászállást a moszkvai 36 Nagy G. i. m. 178. 3^ Guszev, Jurij: Baka István: Sztyepan Pehotnij testamentuma, Tiszatáj, 1999/9. 118. 72