Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Nagy Gábor: A nemzeti közösség sorsértelmezése Baka István költészetében
re illetve a „kozákdzsidák"-kal 1956-os leveretésünkre is. Baka modern szerepvers-ér- telmezése teszi lehetővé - mint későbbi verseiben még erőteljesebben - az idősíkok egymásra montírozását: a szerepet nem úgy fogja föl, mint saját énje teljes eltüntetésének alkalmát, hanem úgy, hogy egyszerre éli meg a maszk és a saját korát: Megfulladsz vélünk, Magyarország, minden folyód kötél, hurok. Ledöfködik kozákdzsidával erdőidet a záporok. Egymásra rímelő virágok: sárgára sárga, kékre kék... Mit meg nem írhatok, a dalt teremné máris e vidék? 1.3 Nemzetsorsok: A Jantra hídján A Fegyverletétel ciklus versei a nemzethez tartozással történelmi léptékben vetnek számot, kapcsolódva egyúttal a nemzeti romantika irodalmához. A Jantra hídján ciklus három verse a történelmet inkább csak háttérként, kulisszaként megjelenítve közelebb hajol a szűkebb emberi közösségekhez. E versek „a kollektív értékek képviselőinek defen- zióba szorult helyzetét és a fenyegető hatalmakat érzékítik meg".12 A kor jellegzetes darabja - Nagy László költészetéből is ismerős a motívum - a Bolgárok: bár dokumentálható, hogy Baka bulgáriai utazása is ott rejlik ihlető élményként, a vers legalább annyira szól a magyarságról, mint a bolgárokról. Baka egy közös motívumot emel ki a két nemzet történelméből: a török hódítás időszakát. És mindkét nép esetében magától értetődő az aktualizálás reflexe: mind a magyarság, mind a bolgár nemzet szovjet uralom alatt sínylődik a vers írásakor. Nagyon finoman kidolgozott a vers kompozíciója. Föld és ég tájai kapcsolódnak össze a metaforika révén - a földi vidék az emberihez (és Krisztushoz) kötődik, az égi táj Istenhez, a transzcendenciához. A földi szféra megpróbál persze jeleket küldeni odaföntre: „Tűzvészek füstje száll - ma éjjel / felmarja tán Isten szemét", a két szféra elválasztottsága azonban végzetes, még Krisztust is az égiektől megcsúfolva, magára hagyva ábrázolja a vers: „Krisztus vért verítékező / arca a pipaccsal teli / rét, s torra csendülnek fölöttünk / csillagok ónserlegei". Már-már szürrealisztikus képek érzékeltetik a fenyegetettség, a szenvedés földi légkörét: „Békákkal: rángó kézfejekkel / matat az iszamós sötét". József Attila mindent megelevenítő szemléletéhez hasonlít, ahogy a földi táj elemei élővé válnak: „Bokrok turbánjai - törökké / válik a föld is?" A kérdésre rácsapó felelet - „Azzá válhat!" - nem a lehetőséget nyomatékosítja, hanem az elszántság, az ellenállás szándékának kinyilvánítását készíti elő. Baka korai költészetének emblematikus, szállóige érvényű, felejthetetlen két sorát: „Elbújtatja az anyanyelv / szerzetesköntöse hazánkat." Ez a tárgyiasítás egyszersmind - metonimikus úton - megszemélyesítés is: a szerzetesköntöst, vagyis a hűségeskü szentségének jelét viselő emberek, az ő kitartásuk és hűségük bújtatja el, menti, tartja meg a hazát. Akár kisebbségben muszáj rejtekezniök, akár az idegenek megszállta anyaországban. S ahogy a szerzetesköntös közvetítést jelent az eddig tragikusan szétválasztottnak mutatott földi és égi világ között, úgy a negyedik versszakban 12 G. Kiss Valéria: „Lenn förtelem, fennen közöny." Baka István: Égtájak célkeresztjén, Alföld, 1991/7. 73. 59
