Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Podmaniczky Szilárd: Agyagbuborék
Podmaniczky Szilárd Agyagbuborék Aztán valamiért mégis hozzáfogsz, lelógó karral ülsz a támszéken. Ma már nem szabadna gondolnod semmire, túl vagy, túl innen vagy. Nem gondolni, ahogy egy fa, gondolod. Nyirkos sötét van kint, vakmerő támpont így éjfél előtt. Mit ér az igazság, ha még csak alig múlt öt? Es sötét van, nagyon, és nincsenek bogarak a szobában. Áthallatszik majd ide egy sláger, gondolod, hamarosan, és felfújja a fejed, rámutatsz vele, hogy mi minden zavar az életben. Például, hogy nem látod át. Nem érted, hogy mit mondanak a mondatok, hogy valójában mit mondanak, egyenként, aztán sorjában. Nem tudod kiolvasni belőlük a szándékot. Annyira rejtélyesek. Azt gondoltad, az egyszerű mondat kiszámíthatósági és beazonosítási szintje nem túl magas. Pedig egyszerűen kézzelfoghatatlan, ha csak azt vesszük számításba, hogy fogalmunk sincs, a beszélő mikor mond igazat, mikor árnyal és mikor színez, mikor hazudik, vagy mikor lényegtelen mindez. És ez csak egy mondat, még nem egy egész beszélgetés. Nyilván a legegyszerűbb az árnyalt igazság felé tolni el a szekeret, s mindez akkor nem is jelent semmi egyebet, ha egyszerű hallgatásról, meghallgatásról van szó, itt elsőbbek az esztétikailag árnyaló elemek. Csakhogy ennél többre van törés. Arra, hogy helyünk a világban. A mondat szintjén megérteni a felénk áradó ítéletet, s felfogni kilétünket a külső zajtengerhez képest. Képtelenség. Praktikusan képtelenség, az igazság és hamisság közötti átmenetet nincs az a szemfül - ha a dolognak nem közvetlen vesztese -, ami diagnosztizálja. A mondat személyleíró és világleíró tartalma olyan érzékszerv jelenlétét kívánná, ami túl minden felhozható eszközön, egyesítené azokat. Utópia egy ideig. Helyette nincs más: bizalom és gyakoriság. Minél többször bízhatsz valakiben, annál jobban hiszel neki, és ha egyetlen egyszer, csak egy ilyen picit nem bízhatsz, jobb, ha veszed a kalapját, és meneszteti. Nő, férfi, egykutya. Hm. 17
