Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Demény Péter: „Havas pillájú angyalok”
Béluska!«, s most is úgy érezte, hogy a sajnálkozó szavak az ő élhetetlenségére céloznak, a cselédlányra, aki iparosfiút fogott magának." (23-24.) Ebből a nyomorból szeretnének kiemelkedni a szereplők; a Sánta angyalok utcájából fel szeretnének szárnyalni az ép, igazi angyalok közé; s bár természetesen nem mindegyik alak az íriszen él (később Vinczéék is elköltöznek innen), a nyomor innen ered, ez a nyomor lepi el a könyvet, fullasztó szaga végig érződik a regényben. Itt, a nyomor első leírása végén kérdezi Kálmánka, vagyis az író: „az egész művészet lényege nem az-e, hogy a vágyaiban sérülten fogant embert megvigasztalja?" (20.) Ha a Zokogó majomra gondolunk, azt kell válaszolnunk: de igen, kétségtelenül. E szép, szomorú könyv művészetének valóban ez a lényege, mely elsősorban az álmok ábrázolása révén valósul meg. Ezt azonban nem úgy kell értenünk, hogy Bálint Tibor külsó'dleges eszközöket használ. A mű talán legnagyobb értéke éppen az, ahogy a Vinczéről, Vinczénéről, Kakas Bandiról és társaikról kiderül (a szöveg „deríti ki"!), mennyire kétségbeesetten és mennyire ösztönösen vágyakoznak valami jobbra - annak az embernek az ösztönével, aki érzi: az életét veszi el, aki megfosztja az álmaitól. Talán ezért is van annyi agresszív jelenet: mindenki álmodik, de mindenki mást álmodik, mindenki mást sirat, mindenki máshol és másképpen fedezi (vagy fedezte) fel a mennyországot, ezért aztán óhatatlanul egymást hibáztatják amiatt, hogy nem sikerül(t) a paradicsomba jutniuk. Vincze Béla Erzsikét szidja vagy veri, Erzsiké a férjét, Fülöp Jani, (Kakas Bandi fia) apját vádolja saját nyomorúságáért, Dondos, a hatalmas fuvaros pedig a lovát (!) veri, amikor felgyűl benne a szomorúság - az álmok kudarcáért meg kell fizetnie valakinek... Ami történt és ami történik „Az álomban minden embernek megadatik egy parányi, egyéni örökkévalóság, amikor is szemügyre veheti életének közeli múltját és jövőjét" - mondja Borges A rémálomról szóló előadásában. A Zokogó majom szereplői megkapják a „parányi örökkévalóságot" (tegyük hozzá, ez azért is tűnik szánalmasan kicsinek, mert a nyomor, melyben élnek, óriási és reménytelen), és olykor a múltjukat is láthatják: ez a múlt mindig szép, sokkal szebb, mint a jelen. A jövőt viszont, igazi jövőjüket, azt, amely a mű terében és idejében bekövetkezik, soha nem pillantják meg. Mindig szebbet képzelnek el maguknak, annyira szépet, hogy ahhoz képest még a gyönyörűnek álmodott múlt is rútnak minősül. De hiába képzelődnek és reménykednek: a jövő többnyire háborút és halált hoz nekik. „Két elképzelésünk van: az egyik az ébrenlét részének tekinti az álmot, a másik (...) az ébrenlétet teljes egészében álomnak tartja" - folytatja Borges. Nos, esetünkben a szereplők többsége nagyon is tisztában van azzal, hol végződik az álom, s hol kezdődik a valóság, illetve fordítva. Próbálnak ugyan kiszabadulni iszonyú életükből, de két kivételtől eltekintve nem élnek álomvilágban. Pontosan tudják, hogy mi az, ami történik, mi az, ami történt, és szép volt, és mi az, ami történhetne, és szép lehetne. Ha pedig mégis elvesztenék a fejüket, mindig akadnak olyanok, akik észhez térítik őket. A legjobb példa erre talán Vincze beszélgetése Pap Jenővel. Kálmánka apja méhviasz- szal preparált egeret visz a „másodosztályú temetkezési vállalkozóhoz". Pap úr reakciója nem is lehetne elutasítóbb: „Húsz éve töröm magam, hogy diákköri elhatározásomat valóra váltsam egy könyvvel (...), és akkor... beállít ön egy efféle ostobasággal, és... a támogatásomat kéri... Hát van valami ismerete a balzsamozásról?!... Tudja-e, hogy még bonctani szempontból is mily bonyolult dolog?!... Kiemelni a lágy részeket... kiszívni az agyat az orrlyukon..." (105.) 109
