Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Fekete J. József: „Miért újra Ulysses?”
világnézet. [...] igenis használják az írók az utcanyelvet, mert hasonlat és szókép ez, képzelet és ezer jó metafora, szemtelenül cinikus."11 Szentkuthy vállalja a Joyce-szal és Prousttal való rokonságát, de csak akkor, ha az előbbit nem azonosítják a halandzsázó szóhalmaz-raktámokkal, az utóbbit pedig nem csapják egy kalap alá Freuddal. Ezzel ellentétben elutasító a francia új regény művelőivel szemben. Olyan indulatosan, mint a Nouveau Roman? című tanulmányában, csupán a regényeiben kelt ki bármi ellen is. Miként a tanulmány címében jelen lévő kérdőjel is mutatja, Szentkuthy nem értett egyet Robbe-Grillet és társai irodalmi tevékenységének se újdonságával (mi volt a Prae, ha nem új, experimentális regény?), se azzal, hogy az új regény megfelelő válasz lenne a világ percipiálására. És ha valahol igazán állást foglalt az ál- és félműveltséggel szemben (vagyis elítélte a műveltséggel való hivalkodást), akkor itt tette, ebben a terjedelmes tanulmányban. Még személyes oka is lehetett rá, mert a Praet is szívesen beszorították volna az ellenregény skatulyájába, ugyanakkor azt meg nem véve észre, hogy a maga korában ez a mű megelőzte a francia irányzatot. Hosszan tartó és felesleges lenne végigkövetni itt azt a filológiai és irodalomtörténeti utat, amit Szentkuthy körbejár, hogy bizonyítsa Nathalie Sarraute, Alain Robbe-Grillet, Marguerite Duras, Claude Simon, Robert Pinget, Samuel Becket és Julien Cracq módszereinek avítt- ságát, epigonságát, az „új dialógus", a „meddő fecsegés" újrafelfedezésében az irodalmi eszköztár leporolt rekvizitumait, a freudizmus ismételt homloktérbe állításában a felmelegített Virginia Woolfot, sőt Dosztojevszkijt. „Az embernek ma [...] nincs döntően új viszonya a világgal" - mondja ki Szentkuthy; és hiába ígér az új regény új realitást az egyik oldalról, ha ezt a műalkotás művi izgalmával kívánjuk kiváltani. És milyen eszközökkel? Szabad asszociációval? (Az éppen a legkötöttebb dolgok egyike - mutat rá Szentkuthy.) Tárgyfétisekkel? Montázstechnikával? A középkor óta ismert és alkalmazott „újdonságokkal"? vagy éppen a szociális hangsúlyok kiemelésével, mint ahogy ezt Beckett teszi, akinek „főhősei anonim félhullák, betegek, őrültek a sárban és pöcegödörben. [...] Ezek a defekáliákkal rokon »főhősök« persze fikciók: a mindenből kiábrándult ember nem ilyen - ezek intellektuális absztrakciók, ezoterikus és elit entellektüelek matematikai formulái [...] csak entellektüelpreparátumok".12 Egyszóval minden, csak az nem, ami Szentkuthy lényege, a valódi realizmus. És még csak egyet emelek ki a szerzőnek legfájóbb tények közül: az ellenregény elveti a cselekményt, a történést. Valljuk be, a Prae nem volt egy kimondott detektívregény, de például a Breviárium már a legizgalmasabb, vérbő, intellektuális kalandregény, „theo-krimi", ahogy a szerző nevezte, és valóban az események karneváli forgatagába sodorja az olvasót. Akár Rabelais, akihez folyton visszatérünk, ha Szentkuthy műveiről beszélünk. A Múzsák testamentuma tulajdonképpen az 1969-ben megjelent Meghatározások és szerepek második, bővített kiadása. A tanulmányoktól a bírálatokig, a cikktől a körkérdésre adott válaszig, a vitairattól az esszénovelláig változik az egybegyűjtött elméleti írások műfaja ebben a kötetben, de mégis van közös nevezőjük: a tanulmányozott szerző vagy jelenség mögül mindig erőteljesen előtűnik Szentkuthy Miklós, aki műveltségén és intellektusán átszűrve tárta fel az általa taglalt művek, irányzatok, szerzők legrejtettebb titkait is. Álarc mögül kacsint az olvasóra tanulmányaiban is, akár regényeiben. Meglátásai élesek, pontosak és kíméletlenek. Nem lehet „átejteni", nem „esik hasra" az álmodemség és az álműveltség előtt se 1927-ben, se 1983-ban. A szellem igazi nagyságai iránt pedig ugyanolyan vehemens lelkesedéssel rajong, amilyen indulatos undorral veti el a közép- szerűség önmutogató tetszelgését a semmi tükrében. 11 I. m. 474. o. i. m. 311. o. 100
