Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Határ Győző: Morbus sacer
hogy az Édesanya behunyja szemét - a dolgok rendje. József Attila Mamája is elment, amikor eléérkezett az ideje. Soha, szóval se tolakodtam volna a világ elé Édesanyám halálával, ha nem úgy történt volna, ahogy történt - hogy a mentőorvos jelentése szerint „a méregtömeg, amit magába szedett, egy hadseregnek elég lett volna". Két évig, kilószám gyűjtötte. Az anyahalál: magánügy. De akkoriban a magyar lapokban elterjedt és divatba jött egy baljós értelmű eufemizmus: ha valaki „tragikus halállal" távozott, mindenki tudta, hogy önként vetett véget életének. A barátok nem hiszem, hogy sejtették (legalábbis jó ideig nem, amíg HAJSZALHID című kötetemben az Örökperc című ciklus verseire rá nem bukkantak), s így annál jobban esett a megemlékezés. „Nagy szomorúsággal olvastam a hírt, igazában azt kell mondanom, hogy megdöbbenéssel, pedig hát az ember számíthat rá, ha 89 éves. Édesanyád mégis teljesen feledtette velem az elmúlásnak még a távoli gondolatát is, tavalyi látogatásom után szinte büszkélkedtem mindenkinek, közös régi barátainknak, hogy milyen nagyszerű erőben, épségben van minden tekintetben, öröm és vigasztalás volt látni csüggedetlen életerejét" - írta Ottlik Cipi, vélhetőleg anélkül, hogy sejtette volna halálának igazi okát; és így, ilyen gyanútlanul írt W. Sanyi, K. Amy is. Mit is kerteljek: a hatóságok tisztázni akarták a haláleset körülményeit, és feleségemmel együtt megidéztek a Halottkém Törvényszéke elé. Hogy mi volt a vége e jogi meghurcoltatásnak, mint lettem a felmentés kihirdetésének sebesültje, az önvád életreszóló gyógyíthatatlanja, hányszor élem át és ismétlem meg sírógörcseimet, valahányszor a reggeli kilenc óra felidézi bennem a percet, amikor rátaláltam — itt most nem mondom el.5 Gyalázat-mérleget készítettem. A kisebbik fele az „élőáldozat" volt, mert ahogy a boldogtalan Magányost odaáldoztam „gyönyörű mesterségünk" oltárán, s ahelyett, hogy türelmesen Vele töltöttem volna napi kurta órácskát, türelmetlenül rohantam az emeletre, hol az írógéppel bujálkodtam; a nagyobbik fele hónapokkal utána következett, amikor a félájult szellem a katatóniás bénulatból magához tér és a kéz első mozdulata: a ceruza és a papír. Sohasem felejtem el: aznap Dél-Londonból buszon mentem a Rádióba (csúcsidőben a kocsit mindig otthon hagytam), és fenn, az emeletes busz első ülésén, kimeredt szemmel, de mit se látva a torlódás panorámájából - újra felindult bennem a mesterség késztetése, az ihlet lomha ingere, rajzottak a rímek, átvezetett sorvégek, ráütő összecsengések, sorra sor. „Vidám táncdal", ez volt az első threnodium testes kötet kitelnék belőlük: félszáz „édesanya-verset" írtam életemben, s ezek jórészt, máiglan gyalázatomra - erre az időre esnek.6 Ihletem mint az elvert kutya, vonított; és mint akinek kisebb gondja is nagyobb a polgárpukkasztásnál, a kiéneklés nem keresett „avantgárd" formákat: a legkisebb ellenállás irányába 5 L. Partra vetett bálna, 248-268. oldal. 6 Ízelítőül: „Négyes ikrek" 184. oldal.; „Ne múljék el tőlem", 201. old.; Lélekharangjáték, 243. old.; „Irótolvaj orgazdája", 253. old.; A lélek rengése című kötetben. „Vidám táncdal", 259. old.; „Ajánlás", 261-262 old.; „Báránybéléses", 263. old.; „Caesar táborában", 267-268 old.; a Partra vetett bálna című kötetben 10