Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11. szám - Határ Győző: Morbus sacer

Hol kellett volna megállnia a narrációban, észrevennie, hogy „túlment a mértéken"?

hol az a mérték: van ilyen? Igen is, nem is aki valaha próbálkozott önéletírással (vagy arra rákényszerült), az tudja, mennyire kényes a szelektálás, kiről mit szabad elmondani az igazmozdás jegyében és mikor meddig mehet el a „leleplezésben". Az olyan Visszaemlékezés, amelyben az emlékező, kegyes-kenetes-ájtatosan mindenkiről csak jót mond - hamis csengésű unalomtömeg. A szelektálásban jómagam a fiatal Voltaire bátor mondásához tartom magam: „az élőkre tekintettel kell lennünk, a halottaknak csupán az igazsággal tartozunk".4 Elmondani a halott királyról, hogy valamíg élt, meztelen volt - tán veszéllyel jár, de csak annak, aki udvaronca volt, koronás szobrához személyes érdek fűzi. Prokopiosz is csak a fióknak merte megírni TITKOS TÖRTÉNETÉT, ésde már a magzat is tudja, hogy Prokopiosznak születni - bátorság kell. Az írómesterség igazi, szervült kegyetlensége nem a császári hüllő szörnyetegek leleplezésében mutatkozik meg a legjobban, hanem abban, hogy még a legféltettebb érzést, a legszeretet- tebb lényt sem kíméli, mindent anyagává őröl; megemészti, feltölti vele vénáját, és addig nem nyugszik, amíg mindenféle műnemben-műfajban írás nem lesz belőle, színdarab, líra, életkaland, aforisztika.

Szibarita igényeinkkel aranyszabadságra, szórakozásra elképzelni sem tudjuk már azt a nemzedéket, amelyhez Édesanyám is tartozott. Az első világháború gázolta el, robotolt megállás nélül halálig, ápolta gránátnyomásos, invalidus férjét, adta-szórta-tékozolta-odaáldozta magát mindenkinek, mindenkiért, az életáldozat ellenében soha senkitől nem várt semmit; és amikor a szeretetlenség sivatag közepén a megelégelés végére ért: Londonban, ebben a házban, ebben a szobában, ahol most írok, s amely jog szerint a világ végéig az ő szobája volt és marad - öngyilkos lett. Ettől az asztaltól méternyire volt az ágya, amelyen rátaláltam, a látványt elhessegetni nem tudom, idelátom.

Hogy mi volt nekem, az rám tartozik; ám az a titkos, az a Láthatatlan Történet, hogy mije-kije volt a magyar irodalomnak, míg én hét határon túlra mentettem irhám - másokra is tartozik, és tudja minden mesterségbeli, aki távollétemben megfordult nála: sűrűn, sokan, hiszen a „sajtókombinát" (a New York-palota - benne a Kádár-korszak könyvkiadó és lektorátus seregletével) tőlünk kőhajításnyira volt. Kormos Pistától Ottlik Cipiig, Weöres Sándortól Károlyi Árnyig, Vajda Endrétől Szász Béláig, Jékely Zolitól Szőllősy Kláráig. Mindenkit terített asztallal várt; Berda Jóska hetente többször is tette tiszteletét, üres táskája teli elemózsiával távozott éveken át.

(Édesanyám „bedolgozó" volt, hogy járóképtelen férjét eltartsa: „Buksi"- gépén látástól vakulásig kötött a Bizományinak - de irodalmár jó baráttól, aki kötését megcsodálta, a kardigánért, lélekmelegítőért soha nem fogadott el pénzt)

4 On doit des égards aux vivants, on ne doit aux morts que la vérité. Levelében Ödipuszról (1719)

9