Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - A. Gergely András: Ellenbeszéd és médiamanipuláció
Mint oly sok más esetben, amikor szorgalmas és kitűnő arányérzékű emberek válogatnak össze szöveggyűjteményt, itt is a „húzós nevek" dominálnak, ám köztük kevésbé ismert is akad, akinek pedig megfontolandó üzenetei vannak számunkra. Köztük Nicholas Negroponte a digitális létről, Joshua Meyrowiz az elektronikus kapcsolatok, hálózatok és tudások struktúrájáról, James W. Carey a kommunikáció kultúracentrikus megközelítéséről, a hazai szerzők pedig Hajnal István és Nyíri Kristóf, Hernád István és Keviczky László egy-egy tanulmánya jelzi a témakör horizontjának szélesedését és időbeli höm- pölygését az 1933-as Hajnal-írástól az 1996-98-as háromkötetes nagy Castells-monográ- fiáig (The Information Age - Economy, Society and Structure). Már-már sajnálható is, hogy a szerkesztők a rövid tényrögzítésen túl - hogy ugyanis mit tartalmaz a kötet alig gazdagítanak észrevételeikkel, s azon túl, hogy tömérdek volna még a fontos írás, nem vallják meg, miért épp így építkezett a kötet anyaga. Tekintettel arra, hogy főiskolai tankönyvnek készült, s talán nem is kellene mindent összemaszatoló okfejtés a szaktudomány históriájáról, mégis érdemes lett volna néhány eligazító szót fecsérelni arra is, hogy a roszaki „számítógépek folklórjától" „a valóságot megteremtő, birtokló, fenntartó és módosító kommunikációig" miként vezet az út azok előtt, akik ehhez a technológia-transzferhez tudnak alkalmazkodni, s miként mások előtt, akik letapadtak az „információs társadalom" közhelynél, és reménytelen bennük korhű tartalommal megtölteni azt a tudásűrt, amelyet épp a tudható dolgok tudása mélyített az agyacskájukba... *** Panaszra persze semmi ok, a kötet így is legfőbb forrásmunkája lesz a Századvég Kiadótól kijött válogatásoknak és monográfiáknak, avagy éppenséggel annak a folyamatismertető és menedzsmentfelkészítő sorozatnak, amely a kommunikációk legkülönfélébb irányait fogja össze egy pragmatikus szubkultúra érdekében. (A szubkultúra, ez igen érdekes, leggyakrabban úgy használatos, mint valamely nemcsak „alrendszer" jellegű tüneményt jellemző, hanem a társadalmi struktúrában is alulra került vagy marginalizált csoportozat éltető közege. Pedig a teljes kulturális komplexitás értelmében minden ágazati, specifikus, rész- és rétegkultúra egyaránt lehetne „aT'-rendszer, akár a döntéshozó vagy döntéselőkészítő elité is...!) De már ennél jóval kutyultabb jelenségegyüttessel találkozunk az ismertető utolsó kötetében, a Havasréti József és K. Horváth Zsolt szerkesztette Avantgárd: underground: alternatív című opuszban... A kötet cím-olvasata már magában véve is leleménytünemény, hisz mindegyik fogalmi kör önálló is, meg épül is a másikra és harmadikra. Az alcím ugyan föloldja mindezt, de bonyolítja is: Popzene, művészet és szubkulturális nyilvánosság Magyarországon. Mindez egy konferencia témaköre volt 2003 novemberében Pécsett, mégpedig a köteteimnél szofisztikáltabb körülírásként: „Underground művészet és nyilvánosság - az értelmiség és a punk/rock zene kapcsolata a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán". Egyszóval földalatti lapkiadás, plakátok, zenekarok, hangulatok, közlésmódok, nézőpuk- kasztás és hallgatóbosszantás, rockopera, brancsok és közösségi médiumok, filmek és titkos történetek, koppányok és laborcok, anekdoták, újművészeti ellenbeszéd, new wave líra, Spionok és Nagy Testvérek, URH-k és Trabantok, meg aztán mindennek közönségvisszhangja, csápoló lányok és kőkemény vézna fiúcskák, a Balaton és a Velencei Melen- ce, a Laibach-mozgalom és az eltűnés poétikája... Tűntek, ahogy azok az évek, s most föltűnnek ismét, plakátarcok, emlékanyagok, magánfotók, kazettagyűjtemények, amatőrfilmek... - a hazai mongolok titkos története. Ahogy a kötet címlapja is vizionálja őket: az Európa Kiadó zenekar 1981-es koncertplakátja, A pusztulás piszkozatai. Velük, ezzel a nemzedékkel megesett ami elesett, rendszerváltó másság és másigényű rendszerváltás, az undergroundból feljöttek a Vörösmarty téri Zenepalotába, bakelitlemezre és utóbb 110
