Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - A. Gergely András: Ellenbeszéd és médiamanipuláció
Jürgen Habermas nyilvánosságtörténeti főműve, és Pratkanis, Philippe Breton vagy Bour- dieu ugyanolyan hivatkozási bázisa, mint saját sajtos tapasztalatból és kortárs újságírói ki- beszélésekből szőtt érveinek építménye... Biztosan finnyás vagyok, s ha valaki többször is megfogalmazza, hogy tudományos igényű munkát ír, akkor gyanakszom, miért van erre szüksége...?! Mert hát elsősorban is épp az látszik, hogy nem napozni vagy kutyát sétáltatni készül, hanem érveit és kritikai nyilait egyenként kihegyezve rohamoz a manipuláció szélmalmai ellen, s eszébe sem jutna az érzelmességtől soronként eltántorított olvasónak, hogy másra gondoljon, mint igazságos és nemes küzdésre... Épp ezért nem is igen lenne szüksége a szerzőnek donkihótei allűrökre, s annál is kevésbé, mert amikor olyan fejezeteket-témaköröket tüntet ki, mint például kép és szöveg, média és tömeg, médiatudatos civil társadalom és ellenbeszédképes, felkészült sajtómunkások oktatási szükségletei, akkor bizony az is kisugárzik szövegéből, hogy ezeknek nemcsak távolságtartó kritikusa akar lenni, de aktív formálója, sőt tanítója is. Könyve esetében tehát nem kérdés, hogy tudományos-e, erre a „kapaszkodóra" inkább azoknak lehet szüksége, akik ebből mint tankönyvből fognak tanulni, s annak definíciójától, mi is a média/médium, egészen addig, hogy mit jelent a tényfeltáró oknyomozás vagy a túlzott protokollaritás a híranyagokban..., mindent majd eszerint fognak értelmezni. Ami a kötetben számomra még különösen érdekes, az a médiaszaknyelvnek, társadalomtudományi argumentációnak és sajtókommunikátori újbeszél nyelvnek olyasfajta keveréke, amely bővelkedik józan rábeszélésben, pancsol a jobbnál jobb forrásokban, kedvére citálgatja jelesebb nagyok sugalmait, örömét leli beszélt nyelvi fordulatokban és fogalmi facsarmányokban egyaránt, oly figyelemkoncentrációt igénylő hangnemben, hogy ha a témavilág esetleg kibírhatatlanul unalmasnak bizonyulna, az olvasásnak szentelt energia mégis éberen tartaná a befogadót... Sosem láttam, mondjuk, tengerjog-elméleti szakmunkát, amely ekkora olvasói befektetést igényelt volna, így roppant izgalmas kísérletnek vélem a mű szakképzésbeni használatát. A kötetcímlap (ugyancsak a szerző műve) talán már jó előre figyelmeztet: nemhogy torzított szülemény vagy torzító szülésmód a kérdéses kínálat itt, hanem a mediátor manipulációinak metodológiája, amely után az ember szinte önkéntes örömmel kapar elő valami jó kis agymosó ponyvát, vagy leül a hálószobái médiadoboz elé, hogy boldog felszínességekkel fejbe kólintsa magát... *** Az agymosó intellektuális technikák persze a médiumelméletek és információkori látleletek évezredében éppúgy lehetnek bestsellerek, mint a társadalomszerveződés közléstechnológiai előképei. Theodore Roszak vagy Hajnal István korszakos munkái éppúgy, mint James Carey vagy Manuel Castells kulturális közeledés- és közlésmódokat taglaló elemzései meghatározzák a klasszikusok státusát, s olyan mintázatokat mutatnak föl közülük, amilyenek Habermas vagy Daniel Bell, Bourdieu vagy McLuhan. A kommunikáció technológiái és a körülöttük dúló viták, melyek hol „világfalut" szorgalmaznak, szemben a központosodó hatalommal, és a tudásmegosztás igazságosabb-demokratiku- sabb rendszerét remélve, hol meg attól sápadnak, hogy minden adattal kiszolgáltatottabb lesz az ember - alapjában véve már régen eldöntötték azt a kérdést, milyen mélyre megy vissza az emberi tudás és hogyan rétegződik a társadalmon belül. A technikai és a társadalomelméleti tudástípusok laza összegződése (vö. „információs rendszer", „tudástársadalom") azonban nemcsak az emberi tudásra épül, hanem a komputerizáció fél évszázados technológiatörténetére is. A Budapesti Kommunikációs Főiskola kiadványaként megjelent kötet, Kondor Zsuzsanna és Fábri György összeállítása Az információs társadalom és a kommunikációtechnológia elméletei és kulcsfogalmai címen tálalja mindezen ismeretek foglalatát. 109
