Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Lőrinczy Huba: Esszébe ágyazott krízisregény

teljesen légüres térben dolgozott már az utolsó években minden író. Én is. Nem volt önkritikánk, sem mértékünk, írásainkat nem tudtuk egy föltétien mércéhez igazítani. - A könyvben sok a jó oldal, érdekes a történelmi anyag csoportosítása. De így, ahogy van, aránytalan, nem »történik meg«."28 E súlyos, jogos s csak részben önfelmentő ítélet után - a Harminc ezüstpénz csakugyan sokkal többet ér számos részletében, mint egészében - némileg váratlan fordulat: Márai a regény idegen nyelvű „megszólal"-ásáról ábrándozik.29

Azután, az évek múltával, egyre gyérülnek és jelentéktelenednek a diáriumokban az e műre vonatkozó följegyzések, s mert a Naplókból kimaradt anyagot - egyelőre - csupán 1955-ig ismerjük, el is tűnnek végtére. Megemlíthetjük, hogy az ötvenes évek közepén Márai - „magyar kiadás céljaira" - a Harminc ezüstpénz újabb átdolgozását tervezte30, ám már csak annyi bizonyos: a könyv végleges szövege 1983-ban jelent meg, Münchenben.

II.

A regény beszélője - leszámítva a nagy éjszakai szópárbaj jelenetét s még egy-két, apróbb részletet - korántsem a bemutatott világhoz tartozó, szem- és fültanú narrátorként viselkedik. Nem is leplezi kívül- és felüliétét, azt, hogy a maga idejéből tekint vissza a Jézus és Júdás idejében történtekre, s hogy rendelkezik azon többlettudás egy részével, amelyet az eltelt, csaknem kétezer esztendő fölhalmozott. Fesztelenül hivatkozik Marxra (285.) és Renanra ( 191-192.), utal - a név említése nélkül - Nietzschére (252., 253., 281.), Freudra (181., 231.), Anatole France-ra és remek elbeszélésére, a júdea helytartójára (216-217.) etc., etc. Emlegeti az „államvédelmi rendőrség"-et (176.) és az „államvédelmi hatóság"-ot (224., 227.), a „hecckáplánok"-at (213.), a „sarcoló társutasok"-at és a „társutas írástudók"-at (178., 300.), beszél „A hatalom kaftánjába beöltözött plebejusok"-ról, a „kollaboráns kalandor"-okról (183.) és a „kommunisták"-ról (228., 249.) stb., stb., nemegyszer (177., 182-184., 243., 289. etc.) sejteti, hogy a rómaiak megszállotta Izrael olyasféle helyzetben volt, mint a szovjetek megszállotta Magyarország, kaktuszokat telepít a bibliai tájba (262., 334., 336., 347.), holott ez a növény csak Amerika fölfedezését követően terjedt el a világban - ki győzné valamennyit elősorolni? A narrátor, bár nem tetszeleg a mindentudó szerepében („valószínű", „lehet", „lehetett", „nem bizonyos" - mondja gyakorta), mégis számtalanszor érzékelteti fölényét az elbeszéltekkel szemben, profán módon, erősen ironikus modalitással közeledik szentnek tartott avagy vélt helyzetekhez és személyekhez (206-207., 224-225., 228-239., 261-262., 267-268. stb., stb.). Egyszóval: a huszadik század emberének pozíciójából és perspektívájából fürkészi és magyarázza Jézus és Júdás históriáját, egy új történelmi válságkorszakból akarja megérteni a régi történelmi válságkorszakot. A Harminc ezüstpénz nyíltan ki is mondja: „A mi korunkban, mely nagy politikai, világnézeti indulatoktól remeg, könnyebb megérteni valamit a közhangulatból, mely ez időben júdea lakosainak lelkét a jó hír hallatára eltöltötte. Mi is olyan időben élünk, mikor evangéliumi üzenetre vár az emberiség" (222. - A kiemelés tőlünk!).

Márai - sem diáriumában, sem regényében - nem hagy kétséget afelől, hogy szerinte a huszadik század az elsőre mutat, a két idő egymásban ismerhet önmagára, s hogy ő és kortársai éppúgy egy „műveltség váltópillanatá"-nak (195.) részesei, megélői, mint Jézus és kortársai. Egy váltópillanaté, amely természetesen évszázadokig tart, amelyben nem esik egybe a „vég" és a „kezdet" (uo.), s amely különleges „...szellemi éghajlat, egyszerre a halál és a születés éghajlata" (198.). A nagy idők tanúja legföljebb csak sejti, hogy körötte átalakulóban van a világ; a metamorfózis ténye csupán a késő utódok tudatában lesz világossá. „Ezek az emberek, Krisztus hívei és követői, természetesen nem tudhat66