Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Tóth Ákos: Toll, szőr, bunda, tüske, pikkely

Az inverz hasonlat, mely a versek túlnyomórészt mellérendelések mentén kialakuló struktúráját tagolja, a nyelv kettős mozgásában érhető tetten: a feltalált kulcsszó szemantikai szétsugárzása nem hipotetikus, hanem evidenciaként továbbított kijelentéseket indukál, melynek következtében egyszerre egy sűrű, nyelvileg zsúfolt színtér szürreális mozdulatai és egy, a lexikális túláradás által rendre eltakart, kopár, elemi mozzanatokra szorítkozó eseménysor játszódnak le egyazon időben. Mivel azonban az ekként szétválasztott olvasási szokások egyike sem autentikus önmagában, valószínűleg a szöveg állandóan változó karakteréhez igazodó, mozgékony, ám retardált-visszatekintő olvasás lehet célravezető. Az Ipolytarnóc című négyesvers utolsó darabja maradéktalan következetességgel példázza ezt az elliptikus szerkezetbe kódolt, s így szükségszerűen a befogadás additív kiegészítésekkel élő gesztusaiban testet öltő hasonlattípust:

„vulkán felett száll így a sólyom" Fejek fölött az elrendelés;

Mint lebegőanyaghoz kötött ólom

Szennyezett folyókban: nehéz.

A föld kiválasztotta a vasat:

A hegy keresztmetszetében az a folt,

Mint apád fejében a daganat A műtét már nem javasolt.

Látható, hogy a szintaktikailag egyszerű hasonlításként belépő információk korántsem annyira az alapállítás analogikus elmélyítésén fáradoznak (a hasonlat eredeti szerepének szellemében), mint inkább széttartóvá és indokolatlanná teszik a szerkezetet az első, felszínes pillantás számára. (Ez a hasonlításforma néhol emlékeztet a Mamo által kidolgozottra, amelynek szerepe szintén az, hogy az interpretálhatóság általános doktrínájának feltörésével a nyelvet olyan plurális állapotba juttassa, ahol a megértés nem a pragmatikus vagy kulturális dekódolás által válik lehetővé, hanem az intuíció rögzíthetetlenségének megtapasztalásával. Igaz, az ottani, pszichológiai, és ilyen értelemben analitikus megfelelések Ácsainál nem lokalizálják a hasonlat jelentését.) A versben kirajzolódó determi- nációs erővonal nem fatalizmust jelent, hanem a Hegel által következetesen a természeti létezőhöz csatolt tulajdonságegyüttesnek (külsőlegesség, függőség, korlátozottság) e filozófiai mintákkal egyeztethető, mindazonáltal spontán tudatosítását. Az Ipolytarnóc című versben a pusztulás diakron (földtörténeti) és szinkron (pl. betegség) kiterjesztése az evolúciós gondolatmenet költészetbe írására vállalkozik, mely azért is várathatott olyan sokáig magára, mivel a meghatározó lírai szereplehetőségek kialakulása már a tudományos bejelentés, és főképp annak kulturális elfogadása előtt jórészt végbement.

Az általunk inverz hasonlatnak nevezett eljárás gyakran, így e versben is a jóslás, jövendölés, babona folklorisztikus és a kauzalitásra épülő versbeszédet megakasztó mozdulataival operál. Ez az egyszerre logikai és formális magyarázattal szolgáló tudásforma kollektív szinten valósítja meg mindazt, amit Ácsai saját etimologizáló, a szóképben az előtörténet esszenciáját előállító, s mindenekelőtt a megnevezés önkényességét messzemenően elutasító nyelvhasználatában észlelhet. A korábbi kérdésre pedig, hogy a nyelv, mint a természetről leválasztott képződmény, hogyan képes a processzus lejegyzésére, a Természetes ellenség versei a participitáselv továbbgondolásával válaszolnak. Nem tesznek különbséget a nyelvi jel realitása és a reális tény nyelvi alakja között, s ezzel tevékenységüket az immár minden elemében olvashatóvá vagy jelentésessé tett világ „szövegéből" való tallózásként/válogatásként jellemzik. A kötetben kialakított korszerű beszédmód ebben a jelentős, axiomatikus mozzanatban valóban annak a dantei, középkori, premodem értelmezési horizontnak várományosa, amelyben az allegorikus vagy szimbolikus univerzumban a dolgok majd mindegyike a nyelvi értelemben vett jelként, heraldikaként funkcionált, és amely, ha jól meggondoljuk, éppúgy magában foglalt egy korlátozó, mint egy felszabadító momentumot. Ácsai jó érzékkel figyel fel e passzus modernitásban is megszakítatlan hagyományára, amennyiben a legkülönbözőbb, magukat a felvilágosodás részben tudományos világképének posztulátumaként megjelölő stílusinvenciók is bátran lépnek elő az olvasható-szövegszerű világ elméletével (Id. Delacroix kijelentését: „A természet szótár", mely az impresszionista önmeghatározásban kardinális szerepet játszott, idézi Paul Signac: Delacroix-tól a neoimpresszionizmusig 29.). A versbeli igazságnak a megmutatkozása eszerint sohasem választható le egy, a dolgok (s immár e dolgok egyike a nyelv is) rend111