Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Tóth Ákos: Toll, szőr, bunda, tüske, pikkely
Ácsai tudja, és láthatólag számon tartja, hogy a vers léte nem természeti lét, s így kérdéses, hogy a természeti hanyatlásfolyamat nyomon követésére akcidenciaszerűen, esetenként felvillanássze- rűen képes-e az utalni, vagy saját működésében is kimutathatóak az időhöz mértség-végesség bizonyos konkrét, szubsztanciális jegyei. A lírai én, aki a kötet verseiben aktívan elemzi a bomlás elékerülő eseményeit (és szinte sohasem a felépülését vagy a keletkezését), azt a pontot kémleli a nyelvben, ahol a létezőbe írt végesség-tudat feloldódik a művészi tett erőkifejtése révén, és sohasem jöhet létre mint nem létező, azaz a negativitás tiszta formája, s ezáltal éppen arra a radikális léptékváltásra, ismeretkritikai krízisre képtelen választ adni, mely legfőbb indítéka, hiszen még ezt a határpontot is mint felfogandó, érzékelésre, elsajátításra váró mozzanatot kínálja. A Fehér folt című vers explicit módon utal rá, hogy a humán megnevezés-szükséglet, a nyelvben való mindent megosztás ígérete többnyire csak ígéret maradhat: a szótár, mely ez esetben a literális kód hordozója, korlátozhatja ugyan a megnevez(het)etlen, fehér foltok számát, ám teljes felszámolásuk épp a nyelvbe írt ambivalens tendenciák következtében valójában csak továbbhalasztódhat. Figyelemre méltó azonban, hogy a felvázolt probléma (egy jelelméleti pesszimizmus) csak akkor tárulkozhat fel, ha a vers, mely maga is e jelek nyomán épül, paradoxonszerűen eltekint vagy nem számol eredetének e sajátosságával, azaz megkísérli, legalább a töréspont kijelölésével az ekvivalencia ábrándját felidézni: [a bagoly 1.. .Radiátorcsövön üldögélt, Vagy az Idegen szavak szótárán: Maga is idegen; szavai halálkiáltások. Csűr-kapura szögezte régen a babona. Egy reggel holtan találtad. De ürülékének fehér foltja Azóta ott van a szótár borítóján: Akár egy ismeretlen terület. A vers megoldása, a végszót dramaturgiai csomóponttá növesztő, beteljesítő fázis e verseknek ahhoz a mutatvány jellegéhez tartozik, melyben két fő alakzatuk, az inverz megszemélyesítés és a hasonlat kifordítása jelenti a garanciát a sikerre. A teljes értékű művek esetében a két stilisztikai elem nemcsak a poétikai program egyediségének záloga, de a szöveg komplex megértésében elhanyagolhatatlan antropológiai mozzanatot is képes meggyőzően integrálni. A megszemélyesítés irányának megfordítása arra az előfeltevésre utal sorozatosan vissza, mely szerint a lírai beszélő az erősen hierarchizált természeti létezés egyetlen, ám korántsem dominánsmértékadó szólamát létesíti, s így nem teszi őt csupán a közvetítés képességének beszédszerű fundamentuma az egész folyamat elrendezőjévé, azaz megroppan a centrális szubjektum látványos totalizáló gesztusa. Ez annak a véleménynek az elfogadása, melyet Philippe Lejeune a következőképpen fogalmaz meg: „mellesleg mindenféle ábrázolás, legyen az akár tárgyé vagy természeté, metonimikusan levezetve erre az előfeltevésre épül, és csak az ember jeleként működik." Eszerint a nyelvben működő igazság is sokkal inkább beszámol ennek a jelrendszernek az ábrázolóképességéről és a (nem nyelvi) valóságtól való distancia leküzdésének különféle módozatairól, tehát önreflexív gesztusaiban a megnevezettek rendszerint csak mellékszerepet alakítanak abban a darabban, amelyben a nagyszabású, drámai főszerepet mindvégig a teljes reprezentációra képtelen nyelv maga játssza. Láthatólag ez az, amibe a Természetes ellenség versei képtelenek belenyugodni, s így szinte mindegyikben kimutatható az emberi állapotok, helyzetek átvetítése az állati (ritkábban: növényi) lét hasonló területeire, azaz mondhatnánk: ilyenkor az alany objektiválása zajlik, ha nem lenne éppen az a könyv koncepciója, hogy az ehelyütt fellépő, hasonlóan dualista megfeleléseket lehetőleg lebontsa. A többnyire kontemplációba burkolózó elbeszélő és a megfigyelés tárgyának ilyen egysége egyszerre tudatosítja a saját szerep másikban sokszorozódó látványát, és jellegénél fogva (az animális lét némasága) a verstárgytól való felmérhetetlen távolságot. Ugyanezt a távolságot Hegel a természeti létezőről szóló passzusában a külső-belső, fedettség-fedetlen- ség oppozíciókban és a „toll, szőr, bunda, tüske, pikkely" szófüzér metaforikus összevonásában érzékelteti, mikor így ír a vegetábilis létezés formájában rejlő fogyatékosságról: „ami számunkra a szervezetből láthatóvá válik, az nem a lélek, amely kifelé fordul és mindenütt megjelenik, nem a benső élet, hanem a tulajdonképpeni elevenségnél alacsonyabb fokozat alakulatai." (In.: Hegel: Esztétikai előadások /., 149.) no
