Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Tóth Ákos: Toll, szőr, bunda, tüske, pikkely
Tóth Ákos Toll, szőr, bunda, tüske, pikkely (Ácsai Roland: Természetes ellenség) Könnyednek is tetsző szójátékkal azt mondhatnánk: a Természetes ellenség című kötet világa, témája és felfedezése az ellenséges(kedő) természet, ha minden, ilyesfajta értelemben vett könnyedség nem hiányozna feltűnően e könyvből. A versnyelv könnyedsége, mely felénk sokáig a dalforma otthonosságával érintkezett, napjainkban nemcsak Ácsainál, de generációja több tagjánál egy analitiku- sabb, tudományelméleti, olykor filozófiai-esztétikai problémákra közvetlenebbül reagáló modalitás programjára vált át, illetve célul tűzi a költészet mint szépművészet „embertani" premisszákon nyugvó elméletének gyakorlati-versben történő felderítését, esetleges megkérdőjelezését. Ez az antropológiai kérdésirány Harcos Bálintnál például az esztétikum gyakori kioltásával jár együtt az előzetes filozófiai maximának való megfelelés jegyében, valamint szintén nála a költői szó próbatereppé nyilvánítása a kizárólagosan gondolati építmény mellett merész formai kísérleteknek is tág teret enged. Ugyancsak egy több oldalról kérdésessé vált ember-fogalom az alapja Váradi Péter költészetének, melyben a kogníció történeti meghatározottságának bizonyítása (paradigma) során a humán kijelölésének radikális határpozícióival is szembenéz (pl. De Sade-verseiben). Ácsainál másképpen körvonalazódik a verset megelőző, olvasásából kiszoríthatatlan kérdés: nála az egyszerű beszédkészségként felfogott megnyilatkozás állandóan ébren tartott emlékezete a mű motorja. A líra nyelve mint leválasztott nyelv ezért a mondás alapvető pozitívumán túl, mely egyértelműen emberi sajátosság, nem hoz létre újabb osztásokat, alegységeket a nyelven belül, tehát a művészileg artikulált beszéd és a beszéd mint kommunikációs forma közötti átlépést mindvégig letűnőfélben jeleníti meg, hiszen az alapfunkció adomány- vagy többletjellegének hangsúlyozása a lényeges. A létprobléma antropológiai kérdéshorizontba állítása a curriculumszerűen felépített nagy- ciklusnyi könyv fő témája. Az első kötet (Milyen évszak, 2001) végén bejelentett igény, mely egyrészt újabb dantei bugyrokat ígér, másrészt az emlékir(t)ás munkájának majdani bevégzését, itt, mint a Commediához csatolt újabb ének, egyfajta magánpurgatórium-változatként a fogalmi letisztulás és megtisztítás felé halad. A 33, nagyrészt tercinákban írott vers, habár 6 kisebb fejezetre van felosztva, mégis az előszöveg halvány tematikai megkötéseinek tiszteletben tartásával az atmoszféra és a versvilág kivételes egységét eredményezi. A formai felidézésen túl azonban sokkal jellegzetesebbek a dantei elképzeléssel szemben megfogalmazódó, annak kérdésirányait elkerülő lépései. A Danténál természetesen tételeződő, nagytörténeti panoráma, az enciklopédikus mozgalmasság és rögzítés törekvését Ácsainál a versek kettősen is elzárt, lekerített világa helyettesíti: egyrészt a referencia mindenféle művészi, történeti mozzanattól való megfosztásaként, másrészt a dantei, kulturálisan intel- ligibilis nyelvhasználat ellenében a leginkább angolszász (ld. a kötetkezdő Seamus Heaney-mottót) mintákra visszavezethető stilisztikai puritanizmus bevezetésével. A kulturálisan szocializált olvasó észrevételei számára a reflexióban akad csak hely, tehát épp azon a versek által állandóan kérdésessé tett terepen, amely elsőrendűen érintkezik az olvasás antropológiai élménytapasztalatával, a szöveg és a befogadó közötti paktum-jelleggel. Szintén a dantei indíttatástól való eltérés, hogy míg a Színjátékban a beszélő útja a vallásilag és morálisan felfogott világegyetem kanonizált rendjében történik, egy lélek útjaként, addig e könyvben a morállal való fokozatos leszámolás érhető tetten, hiszen az erkölcsi univerzum középkori képzetének helyén egy mechanikus, lebomló „anyaghalmazzal" kénytelen szembesülni a minderre immár rezisztenssé váló versbeszélő (ld. a címadó verset). A kötet mégsem a kortudatba zárt egyéniség kilátástalanságáról (ti. a kor által felkínált világképek automatikus alkalmazásáról) tudósít, hanem a vers szerepét és kondícióját vizsgálja ebben a szélsőségesen és szándékosan rideggé formált alaphelyzetben. 109
