Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Ócsai Éva: Add vissza mértékét az embernek
egyéni és a közösségi életet orwellinek minősíti, a színház és televízió eldurvult lelkű, primitív és közönyös közönségét említi, vagy az önmagával szembenézni gyáva emberiségről beszél, határ- helyzeteket nevez meg. Nem valaminek a végét nyilatkoztatja ki, hanem a határát, ahonnan egyszerre lehet az innenső és túlsó partra látni. A pillanatnyi állapot egy virtuálisan fennálló aranykorra is rálátva kibírhatatlan. A kifejezés hevességének foka pedig felelősségtudatról és a tét nagyságában való hitről árulkodik. A Kandsztánc egyik esszéje például a televízióban közvetített népbutító kuruzs- lás ellen horkan fel egy apokaliptikus vízióban a nyilvános kivégzések és a boszorkányégetések visz- szatérésétől rettegve, a Magániktatóban pedig szintén a hit hiányából fakadó tébolyt és cinizmust kárhoztatja. A Mit ír az ember, ha magyar című kötetben ezt az idealista, apokaliptikus látásmódot példázza a szent és a profán közti különbségtétel. A szent képzetét a színpadhoz, a szépirodalomhoz, azon belül is elsősorban a költészethez, mégpedig múltbeli állapotokhoz és eseményekhez fűzi. Ebben a szemléletmódban a tekintélyek, a példaképek és a mesterek koherens világképe és következetes magatartása egy-egy modell, amelyek az esszék hátterét alkotó világnézetet meghatározzák. A három esszékötet minden tanulmánya közül a legelső visszaemlékezik arra a mestertanárra, aki Spiró György és több nemzedék képviselőinek világlátását döntően befolyásolta. Olyan idealista gondolkodás- és viselkedésmintát képvisel, amely a jelenségeket arisztokratikus tudattal, a tökéletesség, rend, fegyelem és felelősségtudat eszményeihez méri a talmi és az értékes közti éles határok megrajzolásával, a tragikumra érzékenyen. A címben Az ős Kaján átírt verssorával is megidézett Ady Endre pedig mesternek és tanítványának is azt a szent költőt jelenti, akinek magyarságtudata folyamatos önkritikán, önreflexión, nyitott, mozgalmas szellemi életen és önművelésen alapul, ami a hit, az identitás és a közösségtudat megőrzésének a feltétele. A Mit ír az ember, ha magyar három esszéje arra a „szent és link" írótekintélyre, Kardos G. Györgyre emlékezik vissza, aki lenyűgöző egyéniségének és műveltségének jelentős részét száj- hagyomány útján adta tovább, mindenkiből egyformán az értéket emelte ki, s felismerte a fiatal tehetségeket és szerepüket a hagyományok újjáíró megörökítésében. Három másik tanulmány a Nobel-díjas írótekintéllyel alkotott szellemi közösségét idézi fel, részben abban az 1983-as keltezésű, a Magániktatóból ebbe az új kötetbe átemelt írásában, amely értetlenül áll a kikristályosodott, gondolkodást és személyiséget formáló alapmű visszhang nélküli sorstalansága előtt, valamint részletes és kulcspontokra tapintó elemzést nyújt az elszigetelt, magányos munkával kiérlelt lírai beavatástörténet esztétikumáról és létfilozófiájáról. Spiró György kánonfelfogását tovább példázza, hogy (a Magániktató egy 1971-es írásával ellentétben, amelyben a költői drámákból megírható magyar musicaleket szorgalmazza) a kortárs irodalomban a magyar irodalom lepelbe burkolt írásainak egzisztencialista szólamát (pl. Juhász Ferenc 50-es, 60-as évekbeli lírája, Fejes Endre Rozsdatemetője és Hamvas Béla Karneválja), az anekdota-irodalmat, és benne az együtt érző humorral ábrázolt embert (Mikszáth Kálmán) hiányolja. írásai modernista szemléletéből az is következik, hogy a posztmodem játékot - amely nem egyszerre komoly és könnyed, hanem csak az utóbbi -, a sokvéleményű véleménytelenséget, valamint az értékállandóság és az egyértelműség tagadását nem fogadja el, és az irányzat hazai változatát mai magyar dekadens korstílusnak tekinti. Méltatlannak tartja azt is, hogy a - politika, az ideológia és szűk rétegek által alakított - kánonunk nem nyitott a divathullámoktól távol sodródó külföldi, értékes írások lefordítására (pl. a szerb Dura Jaksic Jelisaveta montenegrói hercegnő című drámája), és hogy a világirodalmi kánon nem tesz említést többek között a lengyel Tadeusz Borowski és az orosz Variam Salamov írásairól. A szerző szerint a két utóbbi író a 20. század legvéresebb botrányát nem fojtja el, és nem alakítja át giccsé vagy aktuális politikai szónoklattá, hanem időtlen „kannibáli közönyként" beszél róla. A Kandsztánc leghosszabb tanulmánya is a nemtörődömség, a hiányos ismeretek és a tisztázatlan fogalmak következményeiről szól, csakúgy, mint a Mit ír az ember, ha magyar legelső és legterjedelmesebb esszéje, a Zsidógyártás. Ebben lesöpri a port és a hamut, ami a bűnbakképzésen alapuló közösséggyűlölet történelmi gyökereit fedi, és az ebből sarjadó individuum-tagadás újabb és újabb, kiirthatatlan hajtásaira figyelmeztet. A kötet több esszéje is érzékeny szemmel látja az - egocentrikus énnel kivehetően szembeállított - individuum sebzettségét. Annak az egyéniségnek a kialakulását akadályozzák a társadalmi hatások, aki az említett tekintélyekhez hasonlóan a közös hagyományok részesévé akar válni, és abból merítve vagy azt tagadva építve önálló, egyéni szólamokat hoz létre, nem feledkezve meg arról, hogy különállásával is sejtje a test egészének. Ezen az ideális képen azonban a valóságban létező 104
