Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Ócsai Éva: Add vissza mértékét az embernek
konfliktusok és az egyéni különbségek nem retusáltak, ellentétben a görbe tükröt tartó - a szocreál- lal analóg - „kapreál" filmek képkockáival. Közösségideáljának tudósítója a futballról készített képnegatív sorozat, amelyet a huszadik századi mentalitás leképeződéseként értelmez. Az egyik legnépszerűbb csapatsportot hadijátékszerű vetélkedésnek tekinti, és elismeri, hogy fizikai és szellemi felkészülést igénylő, egyezményes szabályok szerinti összjáték, ami az egyéni teljesítményekre épül, ám az ember alkotta szabályok miatt mint pogány rítust, a tömegben feloldódó közönség vallástalan álközösségeit és az általuk félistenként tisztelt játékosokat érzékek. Tanulmányában a csapatsport tehát példázata egy profán világ vallástalan látszatközösségeinek. Arra azonban nem tér ki, hogy az általa is „imádott" sportban átélt katarzis mennyiben különbözik az általa szentnek tartott drámák katarzisától. Spiró György parabolaként olvassa a jelen világ első számú állama egykori első emberének erkölcsi-politikai perét is, amelynek hátterét nem az az egyezmény képezi, hogy a per résztvevői az egyistenhit közös hit- és erkölcsi rendje szerint gondolkodnak és viselkednek, hanem az, hogy a mellébeszélés és a képmutatás megengedett. A szavak súlytalanná válásának példáit nemcsak etikai, hanem esztétikai és filozófiai szempontból is mérlegelik azok az írásai, amelyek a szinkronizálás, a színjátszás, a filmek és a könyvkiadás területén uralkodó nyelvi, szellemi és érzelmi sivárságról tanúskodnak. A személyiség szabadságához hozzátartozik az a teremtő képzelet, amely a szavak szövevényes birodalmába nem szüremkedhet át, ha gátat szab neki a fogalmak tisztázatlansága, és ha a magyar nyelv zenéje nem kifinomult, hanem süket fülekre talál. Újabb látomásában olyan határhelyzetet rajzol körbe a szerző, ahonnan szemlélve a közös nyelv és az abban hordozott szellemi örökség továbbélése homályos ködképpé válik. Az eredeti értelmében vett apokalipszis középpontba helyezi a tartalmától független igazságfogalmat, amelyet itt és most a jelen pillanatnyiságával összeveti, és egy új kezdet reményében a határok állandó keresésével igyekszik helyreállítani. Amikor Spiró György a Mit ír az ember, ha magyar utolsó esszéjében (ami valójában elbeszélés) „ököljog-országban" egy fiatal anya lelkiismeret- furdalás nélkül követ el gyilkosságot gyereke és saját élete védelmében, akkor a „Ne ölj!" parancs kifordításával éppen az eredeti parancs teljesülésének vágyát állítja. Amíg a kötetben az apokaliptikus határon inneni, szent világ elsősorban a múltban létezett aranykorról és annak képviselőiről szól, addig a határon túli, jelenbeli profán világ az aranykor le- és eltűnéséről mesél. Felvethető a kérdés, hogy az aranykorról kizárólag a jelen tagadásával lehet-e beszélni; és vajon igaz-e az, hogy a jelenkorban nincsenek olyan egyéni és közösségi, méltatásra érdemes teljesítmények (esetleg a fiatalabb írók, színészek, rendezők, fordítók és tanárok körében is), amelyek néhány esszé tárgyát képezhetik, amint arra a Kandsztánc kötetében az Éjféltájban című írás példa volt. Lehetséges-e tudni arról is, ami nem kap reflektorfényt, nem tipikus, és mégis létezik? Ha a következő tíz év esszéinek gyűjteménye nem is ad választ a fenti kérdésekre, előzményeként álljon itt a 2003-as kötetben kimondatlanul is megfogalmazott kérés, amit a Spiró György szerint „leg- magyarabb és legvalóságosabb 20. századi magyar dráma", A kétfejű fenevad szerzője jegyzett le: Kérés „Add vissza mértékét az embernek." Vedd imádba. (Budapest, Ab Ovo, 2003) 105
