Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Próteusz nyomában
mint az élet legősibb princípiumát; a karnevált mint a sajátos történelem- és kultúrfilozófia kifejeződését, a minden viszonylagosságának harsány hirdetőjét; a katedrálist mint a (középkori) világképet kompozícióba foglaló összművészeti formát, mint eszményi műalkotást; a matematika elveit mint a teljes elvonatkoztatás ideális megvalósulását; a múzeumot mint az ábrázolást lehetővé tevő szellemi rendezőelvet; a mitológiákat mint a világ megértésének kísérleteit, egyben a szerző mitogén természetének szélsőséges kifejezését, az önmltosz bölcsőjét. A tanulmány végkövetkeztetése, miszerint „Szentkuthy erőfeszítése a végső kérdések megválaszolására létrehozta az egzisztenciális üdvregényt, mely önéletrajz álarcokban, confessio, gyónás és személyes állásfoglalás, mindez együtt és egyszerre: az ő világnézete", harmonizál a Szentkuthy-ku- tatás eddigi eredményeivel. Izgalmas végigkövetni azt a szerző előtt még járatlan utat, amelyen Molnár Márton eljutott e konklúzióhoz: műfajelméleti megközelítését a következetes terminológiai fegyelem, a sokoldalú elméleti alapvetés, a vonatkozó irodalom alapos ismerete és az autonóm gondolkodás jellemzi, ami alapján dolgozatában ki is egészíti a szekundér irodalom szerzőinek okfejtését. A tanulmány az örvendetesen gyarapodó Szentkuthy-kutatás fontos, űj meglátásokat felvető állomása. És érdemes Bálint Péter könyvével együtt olvasni, mert, miként majd látjuk, a tapasztaltabb, Szentkuthy műveiben nagyobb jártassággal eligazodó kutató szélesebb látókörű dolgozataiban az állandóság és változatlanság mellett éppen a változékonyságra és a folyamatos metamorfózisra mutat rá, amivel természetesen nem ellentételezi, hanem árnyalja a Molnár Márton olvasatából következő konklúziókat. Bálint Péter Szentkuthy-tanulmányait egy Márai-idézettel vezeti be, stílusosan, Márai 1976-1983- as Naplójából emelve át könyve élére két mondatot, amelyek - bár számomra - azt jelzik előre, hogy a szerző tiszteletteljes tekintettel néz fel elemzésének tárgyára, kiemeli azt az őt körülvevő szürkeségből, s etalonul állítja a magyar irodalom történetébe. A Márai-idézet arra utal, hogy a kortárs irodalom dilettánsok siserehadától hemzseg, és ez lehet Bálint Péter kőkemény véleménye is, mert leu- veni naplójában (Szembesítések. Naplók. Leuven 1996 - Párizs 1999. Felsőmagyarország Kiadó - Szépíró Kiadó. Miskolc - Szolnok, 2003) a következőket jegyezte fel erről: „Az én »nemzedékemhez« tartozóknak, talán véd- és dacszövetségből, talán egy nagyon is szűk kör irodalmi ízlésének kielégítésére való törekvésből inkább csak »falkaszelleme« van, semmint lélekben kihordott, nyelvi éberségre és igényességre alapozott minőségeszménye". A szerző a Szentkuthy-értelmezéseit egybefogó kötetbe a Szent Orpheusz álarcai, a Stílus és téma, A kettősségek bűvöletében és fogságában, valamint az Emlékezések és leírások című fejezeteket egy korábbi, úgyszintén konceptuálisán tematikus kötetéből, az Arcok és álarcok (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1994) című tanulmánygyűjteményből emelte át a legújabb kutatási eredmények fel- használása mellett átdolgozva a tanulmányokat, hogy az újabb, műveket faggató írásaival kölcsönösen kiegészítsék egymást, és hogy a szerző a naplóírástól a levelezőlap-írásig felfejtse a regényíró szemléletének alakulását, végső soron egy, már amennyire lehetséges, hiteles portrét bontson ki a művek összességéből. A hiteles portréig lehántani a próteuszi egyéniség álarcainak rétegeit még annak ellenére is csak jobban vagy kevésbé jobban sikerült kísérlet lehet, hogy Szentkuthy „a Breviáriumban éppen arra törekszik, hogy emlékeinek és asszociációinak, olvasmányélményeinek és barokk színpadra vitt előadásainak laza füzére révén, ámde több nézőpontból megrajzolt önportrét tárjon elénk". A vállalt feladat annál is inkább kilátástalannak tűnik, hogy Szentkuthy magát „névtelen, definiálhatatlan változat "-ként írta le: ahány személyiséget magára öltött, mindet azonnal vissza is vonta, s ezzel az őrületbe kergette olvasóját, kommentáríróját egyaránt. A feltárásra váró képet tovább árnyalják a szerző vallomásai, naplói, önkommentárjai, esszéi, részben levelezése, el egészen a dedikációkig. Az pedig, hogy „Szentkuthy életművében [...] egyszerűen nem is választható szét egymástól a »mű« és a vajúdás közben a műről szőtt gondolat: »mű« és »nem mű«, regénytöredék és kommentárja át- meg átitatja egymást, mintha az opus nem is szólna másról, mint a »mű« megfoganásának, formába öntésének megannyi ellentmondásos és kínkeserves, reményteli és költői pillanatáról," tovább árnyalja a portré fölé héjazó álarcokat. Ennélfogva tartja Bálint Péter Szentkuthy regényeit egyetlen „gigantikusán részletes naplónak", azzal a kiegészítéssel, hogy a regények gigantikusán részletes naplójához „egy nem mindennapi terjedelmű, bizalmas és magántermészetű napló is tartozik". Bálint Péter azért vállalkozhatott mégis erre a szinte kudarcra ítélt kísérletre, Szentkuthy szellemi portréjának az álarcok lefejtése útján való föltárására, mert ismeretei és anyaghozzáférése meghaladják a Szentkuthy-regények olvasatát, nem csupán a könyvformába álmodott művekből kellett tájékozódnia, hanem rendelkezésére állt Szentkuthy önvallomásai mellett naplójának nyilvánosságra hozott része, rajzai, levelezőlapjai, feljegyzései, s azt se hallgathat99
