Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Próteusz nyomában
juk el, hogy Bálint Péternek a szerzői maszkokról, valamint a napló- és levélírásról megjelentetett kötetei alapján bizonyítottan jeles tapasztalata van az írói álarcok le- és megfejtésében. Tanulmánykötetének a Pfisterer Miklós Szentkuthy Miklósról című fejezetében e bizalmas naplót író Szentkuthy nyomába ered az -.egyébként a naplóírást elhivatottan kutató - szerző, aki arra kíváncsi, mit mond el Pfisterer Miklós (az író polgári neve) Szentkuthy Miklósról, olyan kérdéseket vetve fel, hogy mennyire azonosítható az életrajz és az életmű, alteregója-e Szentkuthy Pfisterernek, illetve hány tükörből verődik vissza a naplóból egy lehetséges szerzői identitás arca. Fedik-e a regényekben megtöbbszöröződő identitások a szerzői entitást? Mi köze a naplóját író magánembernek a műveket létrehozó szerepjátszáshoz? Magánember-e egyáltalán a napló írója, vagy újabb nem-, vagy félfiktív alakváltozat? Egyáltalán, tehető-e bármilyen különbség a szerző prózai alkotásai, lírai naplója és funkcionális levelezése között? A maszkok karneváljában aligha találhatott volna Bálint Péter Szentkuthynál jobb alanyt feltoluló dilemmáinak mérlegelésére - ez az alkotó volt a magyar irodalom legtöbb alakmást öltő Próteusza. Hiába reménykedett bárki is az egységes és véglegesen meghatározott szerzői funkcióhoz vezető nyomra vezetésben az eddigi kutatások során, Szentkuthy még Pfisterert is félrevezette folyamatos vallomásaiban és önfaggatásai során. A naplóírás számos művésznél a műalkotást helyettesítő kompenzációs tevékenységként jelentkezik, és Bálint Péter Szentkuthy esetében is elővezeti ezt a feltételezést, de csak azért, hogy bizonyíthassa, az ő esetében másként működtek a motiváció rugói, nála a napló nem kompenzáció, hanem maga a képlékeny, folyamatosan alakuló és alakot változtató műalkotás. A harmincas években írt, töredékben maradt Szentkuthy-művek kapcsán Bálint Péter azt tételezi, hogy nem véletlen a Praet követő korai torzók születése, majd hirtelen elmaradásuk, mert Szentkuthy írásában jelentős fordulat következett be, „amikor a nyelvi éberség, a hibátlan mondatszerkesztés, a képzavarok elkerülése legalább olyan jól, megbízhatóan működik, mint az elemző értelem, s a stílus nem kullog a gondolat szárba szökkenése, vibrálása mögött". Ezzel összefüggésben állítja, hogy csupán félreértésből és félreértelmezésből eredően beszélhetnek a kritikusok Szentkuthy műveinek kapcsán stíluszavarról: „Talán inkább pontosabb volna a stíluszavar helyett szimultán írói eljárásról beszélni, mivel szövegeiben együtt és egyszerre van jelen a történetmondás és a hozzá fűződő kommentár, az árnyalatokban bővelkedő valóságleírás és az álomban megidézett életről készített fényképfelvételek sokasága, a vallomás és reflexió: mindebből olyan sajátos stílus teremtődik, amelyben át- meg átjárják egymást a mitikus mesetöredékek és a festői táj- és műleírások, az esszéisztikus elmélkedések és a zenei futamok, a matematikusi pontosságra törekvés és a botanikai egyedmeghatározás izgalma" - mindennek megvalósításához az „örökké kreativitásban lévő" elme nyelvi ambivalenciája és polivalenciája ad teret. A gigantikus napló szerzőjével kapcsolatosan Bálint Péter arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy „Szentkuthy azzal a meg- béklyózhatatlan elszántsággal és töretlen hittel írta hosszú évtizedeken át naplóját vagy »naplóit«, hogy a napló is mű, sőt az életmű többi darabjával egyenrangú, vagy éppen olyan mű, amely minden más regényszerű művet felfal, kohóként magába olvaszt, s ettől fogva valamennyi mű egy végtelen és sajátosan szerkesztett napló töredéke, többé-kevésbé elhatárolt fejezete, breviáriumszerű olvasmánya csupán." Bálint Péter Szentkuthy-értésének és -értelmezésének jelentős hozadéka, hogy igyekszik megszabadítani az irodalmi közgondolkodást a korábbi értelmezések Joyce- és Proust-párhuzamainak zárványaitól, amit egyébként Szentkuthy távolra utasított művétől, csak a klisék elvetéséhez olvasni is kellett Szentkuthyt, nem pedig poros fiókokba gyömöszölni; a hozzá legközelebb álló, próteuszi rokoniélekként pedig a portugál Femando Pessoát jelöli meg, jelezvén, hogy az európai (irodalmi) gondolkodásban két, egymástól távol eső, világirodalmi recepciója tekintetében nem igazán „nagy" irodalomban egymást átfedő szemléletek alakulhattak ki közvetlen érintkezés hiányában is. Persze olyan szerzők esetében, akik nem akartak a koruk érvényes kánonjába simulni, hanem új nyelvet, új módszert, új műfajt kerestek létezésük megjelenítéséhez. Ez pedig a szerepjátszás ősi irodalmi módozatának igenlése nyomán jöhetett létre: csakhogy amíg a mélylélektanon nevelődök még a magukra aggatott álarcokat igyekeztek levetkezni írásaikban, addig az ugyanettől az ősi szerepjátszási kényszertől szenvedő, jelen világukban helyüket nem találó „modemek" újabbnál újabb álarcokat öltöttek magukra - minden ábrázolt alakjuk, minden látószögük, minden szövegük más és más alkotói szerep hozadéka, egyéniségeik, személyiségeik a végtelenségig tükröződnek egymásban, az alkotói entitások és funkciók gazdag tárházából üzenve a játék véresen komoly mivoltáról, hiszen a szerző 100
