Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Próteusz nyomában
Fekete J. József Próteusz nyomában Bálint Péter: Szentkuthy álruhában. Közelítések egy gigantikus napló írójához A Szentkuthy Miklós életművét övező csend és (el)hallgatás közepette 2003-ban két könyv szerzője is foglalkozott e gigantikus, a jelen pillanatban teljességében még föl sem mérhető prózai teljesítménnyel, amelynek külföldi recepciója egyenesen Pessoa, Joyce, Proust mellé helyezi a szerző megismételhetetlen egyediségét. Az eddig megjelent Szentkuthy-értelmezések, könyvek, tematikus folyóiratszámok mellett e két, szinte azonos időben napvilágot látott tanulmány közös vonása, hogy a szerzőt végső soron naplóírónak tekintik, így nem vélhető, hogy Bálint Péter szakmai érdeklődésének homlokterében a napló- és levélírás elméleti megközelítése (Nyílt kártyákkal. A levél- és naplóírásról. Nagyvilág Kiadó, Bp. 2001) vetült volna át a Szentkuthy-életmű távlatára, hanem az életmű valóban naplófolyamként is felfogható, értelmezhető és leírható, miként azt a másik megközelítés szerzője, Molnár Márton írta Napló és regény Szentkuthy Miklós műveiben (Hamvas Intézet, Bp. 2003) című dolgozatában. Szentkuthy Miklós életműve a magyar irodalom egyedülálló jelensége. Az író az 1934-ben megjelent Prae című regényével megteremtette a huszadik századi magyar regényírás egyik lehetséges változatát, ám a mű olyannyira megközelítette saját célját, a huszadik század eszményi műalkotásának létrehozását, hogy az általa felvetett irányzat nyomban folytathatatlanná vált, vagyis a regény megalkotta az őt létrehozó módszer zsákutcáját is. Ezt követően maga Szentkuthy is más irányba kényszerült terelni műveinek folyamát, de továbbra is a műteremtésnek olyan szélsőséges lehetőségeit ostromolva, amelyekben mindmáig nem lelt hozzá hasonló szellemi potenciállal rendelkező követőre. Végső soron nem teremtett iskolát, az irodalomtörténet így egyedi produkciónak tekinti életművét, és ennélfogva nemigen foglalkozik vele. Kivételt képez az a néhány megszállott, aki felismerte ebben az életműben a teremtő zsenialitást, ami tulajdonképpen előre jelezte, majd meg is teremtette a múlt század eszményi műalkotásának hiteles mércéjét. A kis számú kutató irodalomtudományi és irodalomtörténeti szempontból igyekszik elhelyezni a ma még egészében beláthatatlan életmű elemeit a magyar és a világirodalom gazdag palettáján, egyes opusoknak született már nyelvfilozófiai megközelítése is (a legátfogóbb ilyen jellegű tanulmány még publikálatlan szakdolgozat), Molnár Márton pedig az értelmezésében, egyéni olvasata során az egyik legkézenfekvőbb megoldással a műfajelmélet felől indulva járja be Szentkuthy posztumusz kiadású műveinek szövegvilágát, miközben párhuzamos ellenőrző sík gyanánt szem előtt tartja a szerző életében megjelent, vagyis az általa kiadásra szánt alkotásokat. Molnár Márton szuverén megállapítása, hogy „Szentkuthy művei egzisztenciális formájú vallomások, az élet és mű harcában az üdv megtalálásának, elnyerésének állandó manifesztációi", és ennek a megállapításnak az értelmében Szentkuthy meghatározó műfaját az egzisztenciális üdvregény kategóriájával jelöli. Molnár Márton az életmű vizsgált darabjait zárványoknak, tehát egyedi és folytathatatlan alkotásoknak tekinti, amelyeket nem elemez, hanem általuk igyekszik felderíteni az írói módszertant. A szivárványozó, karneváli tarkaságú regényvilágban felfedezi az állandóságot és a változatlanságot, a keletkezésnek a művekben állandósuló állapotát; a „kultúrhistóriai revü" mögötti folyamatos gyónást. Egyenként számba veszi a Szentkuthy-művek nagy (élet)centrumait, a színházat és a színészetet 98
