Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái
kássága során kialakított, s az eddigi kutatást, mert zavarja őt ebben a tevékenységében, megkísérli félresöpörni. Ezzel szemben magam annak az olvasási módnak vagyok híve, amelyet kritikusunk „humánideológiai"-ként bélyegez meg. Az irodalmi művet egy olyan ember üzenetének tekintem, aki majdnem minden tekintetben olyan, mint mi vagyunk. „Csak" abban különbözik, hogy érvényes megfogalmazását képes adni olyan emberileg fontos tapasztalatoknak, amelyek ilyen megfogalmazására mi, olvasók képtelenek vagyunk. Hogy létezik-e olyanfajta irodalom, amely nem emberi üzenetet közvetít, ne firtassuk. Érjük be annyival, hogy a József Attiláé nem ilyen. Autentikus, bár nem abszolút érvényű és idővel változó értelmezése ezért csak humánideológiai keretek között lehetséges. Ami pedig a referencialitást illeti, érdemes föltennünk a kérdést: hasznos-e, ha sokoldalúan (bizony párt-, eszme-, kór-, kultusz- és egyéb történeti aspektusokból is) ismerjük anyagunkat, vagy pedig jobb valamely csalhatatlannak vélt módszerrel, olvasói mivoltunkból származó többlet-jogosultságunk önhittségével nekiállnunk, hogy megoldjunk olyan problémákat, amelyeket a József Attila-kutatók állítólag nem megfelelően oldottak meg? A kötet élére állított Beney Zsuzsa- írás egyik bevezető mondata: „Életem egyik legnagyobb olvasmányélménye és gondolkozásom egyik centrális problémája József Attila költészete volt" jogot ad arra, hogy az előbbi kérdést a következőképpen fogalmazzam át: Hasznos-e, ha a költő kutatója elkötelezettséget, mély érzelmi kapcsolatot érez a vizsgált tárgy iránt, vagy elég, ha a mű virtuozitásunk megcsillogtatásának ürügyéül, esetleg egy általunk csalhatatlannak vélt elméleti elgondolás illusztrációjául szolgál? A kötet a maga módján feleletet ad ezekre a kérdésekre. Első, felületes benyomásunk kedvező: mintha megcáfolná a kutatás belső meghasonlásáról fentebb kiállított kórismét, hiszen a miskolci konferencián teret kapott a József Attiláról való gondolkodás minden fontos változata. A tartalomjegyzéket olvasva Arany János sorai jutnak eszünkbe: „Péter és Pál (tudjuk) nyárban/ Összeférnek a naptárban". Az Előszó, és még inkább a bevezető tanulmány aztán eloszlatja ezt a szép látszatot. Végrehajtja a költőről való érvényes és érvénytelen, apologizált és (legfeljebb) tolerált tudás fentebb vázolt szétválasztását. A gyűjtemény szerkezete ily módon hű tükörképe a József Attila-kutatás jelzett megosztottságának. A miskolci rendezvényre a szervezők meghívtak olyan szakembereket, akik az elmúlt évtizedekben ismertté tették nevüket a szakterületen. A meghívottak e csoportjának tagjai a legújabb elméletek és a szervezők által osztott előfeltevések tekintetében széles skálán helyezkednek el a Kulcsár Szabó Ernő képviselte nézetekhez közelebb álló, de a szakterület benső ismeretével tagadhatatlanul rendelkező Bókay Antaltól a legújabb elméleti irányok kérdéseiben is járatos Veres Andráson keresztül olyanokig, akiktől e megközelítésmódok távolabb állnak. Tartózkodván minősítésüktől és jellemzésüktől (a legkülönbözőbb kutatási irányokhoz tartozó szakemberekről van szó) abc-rendben sorolom föl nevüket: Beney Zsuzsa, N. Horváth Béla, Szigeti Lajos Sándor, Szőke György, Tamás Attila, Tver- dota György. A kötetben ez utóbbiak közül kerülnek ki azok, akik a József Attila-kutatás- nak azt a szegmensét képviselik, amely úgymond káros hatást fejt ki, s amelynek tevékenysége végeredményeként József Attila a huszadik század legfélreértettebb költője lett. A névsorból hiányzó, a rendezvényen nem szereplő József Attila-kutatók (Garai László, Gyertyán Ervin, Horváth Iván, Kassai György, Lengyel András, Németh G. Béla, Péter László, Stoll Béla, Valachi Anna) némelyike alighanem ennek a csoportnak a választékát bővítené. Szabolcsi Miklós is, hogy Kulcsár Szabó egy korábbi kritikájának címével éljek, csak „az újraértés küszöbére" érkezett el, az ígéret Földjére már nem léphetett be. A résztvevők másik hányada (ugyancsak nagyon különböző szemléleti és módszertani beállítottságú tudósok) a bevezető tanulmányban megfogalmazott elméleti koncepció és irodalomtörténeti vízió szellemében közelít az életműhöz vagy ahhoz képest csupán belső 10
