Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái
alternatívát kínál. Kabdebó Lóránt, a rendezvény házigazdája mellett Fried Istvánt és Odorics Ferencet sorolhatjuk ide, valamint a kutatók fiatalabb korosztályához tartozó szakembereket: Dobos Istvánt, Hansági Ágnest, Horváth Kornéliát, Janzer Frigyest, Kiss Noémit, Kulcsár-Szabó Zoltánt, Lőrincz Csongort, Pálfi Ágnest, Sz. Molnár Szilviát. A konferenciának természetesen olyan résztvevői is voltak, akik előadása, illetve az ennek nyomán publikált írásá kívül áll a vázolt dichotómián. Fehér M. Istvánnak a József Attila művészetelméletét tárgyaló írása éppúgy elhelyezhetetlen ebben a kettős rendszerben, mint Görömbei András vagy Kappanyos András tanulmánya. Tandori Dezső személyesen nem volt jelen a konferencián, a József Attila-i „trouvaille"-t körüljáró esszéje jellegét tekintve inkább szubjektív alkotói tanúságtétel. Szőke György második írása, Szabolcsi Miklós: Kész a leltár című könyvéről írott recenziója, illetve Szili József Szabolcsi Miklósról írott nekrológja pedig műfaját tekintve lép túl a rendezvény szűkebben vett vizsgálódási körén. A kompetenciák, megközelítésmódok tényleges dinamikáját ez a névsorolvasás nem érzékeltetheti, célja csupán a megnyilatkozások hozzávetőleges elrendezése a fontosabb erővonalak mentén. A szerzőgárda tagolódásának ez a módja, az álláspontok ilyen szóródása - félre az érzékenykedéssel! - akár termékeny, sokat ígérő is lehetne a József Attila-kutatás jövője szempontjából, hiszen az eltérő vélemények összeszikráztatása a szakembereket minden vonatkozásban további érvek megfogalmazására ösztökélhetné, további eredmények elérésére serkenthetné. Ehhez azonban az elméleti és történeti dogmák, receptek félretételére, az agyonreklámozott „dialógusra" lenne szükség. Kulcsár Szabó azonban a monologikus beszédmódot kedveli. Ezen túl jótékonyan hatna a vita szellemére, ha vitapartnereink vállalnák a világos, tiszta fogalmazás kockázatát. A termékeny eszmecsere esélye talán még mindig nem hiúsult meg teljesen. A kötet tehát (a bevezető tanulmány tiltó hangvételének némileg ellentmondva) gyakorlatilag eltűri a hagyományosabb megközelítésmódokat, s ezt javára kell írni. Másik fontos erénye, hogy hosszú idő után először támogatja a fiatalabb generációhoz tartozó tudósnemzedéket abban, hogy csoportosan hallassa hangját a József Attila-kérdésben. Ilyenre utoljára talán 1980 táján volt példa. Az utánpótlás nevelése alighanem az idősebb József Attila-kutató nemzedékek egyik legsürgetőbb feladata. Ahogy azonban ez a konferencia és a tanulmánygyűjtemény esetében megtörtént, semmiképpen nem lehet követendő példa. Nem egy olyan írás olvasható a kötetben, amely igényesebb szerkesztés esetében nem ütné meg a közlés színvonalát. Jelenlétüket csak az magyarázza, hogy sorra-rendre felbukkannak bennük azok a terminusok, a szemléié ti-mód szertani beállítottság olyan tünetei, azok a tekintélyi hivatkozások, amelyek eleget tesznek a bevezető tanulmány kívánalmainak. De a színvonalasabb írások többsége is több sebből vérzik. Természetesen ártalmas és hiábavaló törekvés lenne a tudósnövendékek iskolamesteri fegyelmezése és terelgetése, a repülni akaró új raj szárnyainak lenyesegetése, de az a magatartás is megbosszulja magát, amelyet Babits, Kassákkal vitatkozva, „apostoli attitüd"- nek nevez, és amely nem az elemzés színvonalát, hanem a tudományos pártállást jutalmazza vagy bünteti, amely szemet huny nyilvánvaló idétlenségek fölött, ha kiötlője egyébiránt azt mondja, amit mi szeretünk hallani. S ha már általában szóvá tettem a csoportszolidaritás egyoldalú érvényesüléséből eredő torzulást, vállalnom kell azt is, hogy - szigorúan a tartalomjegyzék sorrendjében haladva - rámutassak néhány konkrét neuralgikus pontra. Nagyon is megértem Janzer Frigyes zavarát, amikor a kései József Attila fogalomhasználatában és stilisztikájában mutatkozó egyneműség hiányával szembesül, hiszen nekem is fejtörést okozott, hogyan egyeztethető össze egyfelől az 1936 májusában írott Szabad-ötletek jegyzéke és az Átmentem a Párisiba...kezdetű töredék, másfelől az ugyanabban az időben alkotott A Dunánál című történetfilozófiai óda fogalomhasználata, stilisztikája és szemlélet- módja. N. Horváth Béla ugyanezzel a kettősséggel birkózik a Thomas Mann üdvözlése és az 11
