Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok

Ugyanez, kiválóságnak és fércműnek, a legmagasabb rendű irodalomnak és álirodalomnak keveredése fogad a könyvesboltok polcain. Az egykor legjobb üzletekben is szétvá- laszthatatlanul árad a szenny, a giccs a maradandóság értékeivel. De a sarlatánság is a tudományossággal együtt.

Még rosszabb a helyzet az újságos standokon, kicsi és nagy, fedett és fedetlen árudákban, önálló kis üzletekben vagy bevásárlóközpontokban. Valamikor bármelyik újságot forgalmazónál meg tudtam venni a Kortárs at, az Új írást (amíg létezett), és Szombathelyen ott volt a szegedi Tiszntáj, Sopronban a debreceni Alföld, Kecskeméten a pécsi jelenkor, és fordítva, Pécsett a kecskeméti Forrás a kirakatban. Ma a betű elvész a képtengerben. Annak a folyóiratnak, amely csak címével, a kiemelt szerzők nevével jelzi magát, nincs esélye arra, hogy közszemlére tétessék. Meg sem kínálják vele a lehetséges olvasót. Ha keressük régi olvasmányainkat, az árusok hideg szeme néz vissza ránk, jelezve, az emlegetett lapokról sosem hallottak, nem léteznek számukra.

Hangerő és látványosság

Még a nyolcvanas években egy írószövetségi vitán beszélnek az ott résztvevők a szellemi környezetszennyezés problémájáról. Pedig akkor még szakmai szempontok szerint is lektorálták a kéziratokat, korrektor javította a nyomdai levonatokat. Nem hemzsegtek a kiadványokban a helyesírási hibák és nyelvi durvaságok a maihoz fogható mértékben. Nem kárhoztatta nyíltan a nyelvészek egyik tábora a nyelvművelés mellett szóló másikat. Mikrofonengedélyhez kötötték a tömegkommunikációban megszólaló riporterek, bemondók működését. Nem uralta a televíziót a mosdatlanszájúság olyan fokon, ahogyan most. Nem volt minden - mozi, színház, televíziózás, az írott szó - alárendelve az erőszak kultuszának. Anélkül kell megállapítanom mindezt, hogy visszarimánkodnám az akkori s azelőtti évek rejtőzködő, mégis nyilvánvaló cenzúrájának uralmát. Azóta csak tovább mélyült a magas kultúra és a tömegkultúra közötti szakadék. Sőt a magas kultúra mintha csupán néhány szenvedélyes és megszállott magányos egzisztencia magánvilágába szorult volna vissza. A magas rendű mára szinte hozzáférhetetlenné vált. Csak a hamis, a talmi ajánlja magát áruházak könyvhegyeiben (de a régi jól ellátott könyvesboltok is átalakultak vagy megszűntek), videotékák bóvli dömpingjében. (A környékünkön tucatjával működnek pl. a videotékák - hétvégi, vasárnapi szolgálattal is. Amikor feltesszük a kérdést, művészfilmet, a filmművészet régi nagy klasszikusait vagy akár csak a közelmúltbelieket lehet-e kölcsönözni, a kiszolgáló értetlenül néz ránk. Nem tudja, mit keresünk. Mit kérdezünk. Elénk teszi viszont a legfrissebb szappanoperát, trillert, akciófilmet, horrort, fantasyt. Ebben a kínálatban már egy kis hagyományos krimi is üdítő színfoltnak számít.)

Az olvasó, a klasszikus értelemben vett olvasó mára elveszett. Kiveszett az is, aki egykor még olvasó ember volt. Idejéből csak a képaláírások átböngészésére futja. Reklámújságok hangzatos üzeneteire maradt fogékonysága. Mert mindent akar, és gyorsan akar. Legalább olyan sebességgel, ahogyan a reklámfilmek kép- és hangeffektusai váltják egymást, amint a képernyőn akció követi az akciót. Szolid vagy akár tisztes kritikai hangon szóló heti és napilapok mai szerkesztői azt hitetik el velünk, hogy csak az ilyen címlapcímekkel lehet megfogni a vásárlót: megrontotta, szétdarabolta, felnégyelte, felrobbantotta... A magasra emelt ingerküszöb alatti információk nem kelendőek. Azoknak a műfajoknak pedig, amelyek információn túli üzeneteket is hordoznának (elemző-gondolkodó és a gondolkodás műveletére is számító írások), s ha még volnának, mondják, nincs helyük. Nincs igény rájuk, tárják szét kezüket, ha netán még szóba elegyednek az irodalom vagy ahhoz közeli műfajok mániákusaival.

99