Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (II. rész)

re? Attól tartok, hogy még hosszú időn át a demokratikus viselkedés képviseli a legnagyobb botrányt. Még nem értünk el arra a pontra, ahol ki merjük mondani az igazságot, hosszú évtizedek félelme sejtjeinkbe szívódott fel, nehéz tőle rövid pár év alatt szabadulni. De ennél is rosszabb, hogy ezt magunknak sem valljuk be.

(És a nyilvános dossziéki) Megnézted a dossziédat, kérdezi valaki. Még nem, válaszolom. Már hetek óta tervezgetem, hogy felemelem azt a telefonkagylót. Igen, meg kellene néznem. Lehet, hogy eltűntették, lehet, hogy nem is volt, de lehet, hogy az orrom elé dugják. Egy részét, például. Úgy látom, hogy ez is a politikai szemfényvesztés körébe került, hiszen - minő csoda! - azoknak a dossziéja a legvastagabb, akik hosszú éveken át Milosevic pamla- gán ücsörögtek. Emlékszem, hogy Kertész Mihály, az akkori belügyminiszter a NIN nevű politikai hetilapban kijelentette, hogy a jugoszláviai magyar értelmiségieket ellenőrzi a bel- ügy, vagyis számon tartja minden lépésüket. Éppen akkoriban, mikor pamlagpolitikusaink alaposan elparentálták az immár belügyi posztról is megbízhatatlannak nyilvánított értelmiséget. Ez idő szerint a magas kisebbségi posztokon azok is helyet kaptak, akik tiltottak, büntettek, leváltottak, elkergettek, mondjuk: komplett kisebbségi szerkesztőséget taszítottak ki az utcára. Gyenge vigasz az államtitokká kinevezett dosszié, ha „nyilvános dossziék" előtt is megkell hunyászkodnunk?

(Az áldozathozatal mint foglalkozás) Látom, megjelentek a színen a fiatal színészek és a fiatal írók. Az Újvidéki Színház fiatal színészei voltak az első fecskék, ők voltak megújulásunk elő jelei, aztán jöttek a többiek. Csak a kisebbségi politikusok hallhatatlanok, csak ott marad el a nemzedéki előretörés. Ébredezzenek a friss szelek, mert a közélet áporodott; pókhálós lett nemcsak a láthatár, hanem a mennybolt is. Nem tudom, hány új elnököt kell választani Amerikában, hogy történjék némi változás a kisebbségi közéletben. Áldozatot hoznak csupán, ismételgetik szüntelen, de úgy látszik, aki egyszer ebbe belevág, annyira megkedveli ezt a foglalatosságot, hogy élete végéig nem akar lemondani róla.

(Szent Ágoston és a hittan) A hittan kötelező tantárgy lesz az iskolában. Nem tudom, hogy Szent Ágoston benne lesz-e a tananyagban, de nem árt emlékeztetni a kereszténység nagy szentjének gondolatára: „így háborút kell indítani az olyan nemzet és állam ellen, amely a tagjai által elkövetett jogtalanság megbüntetését elmulasztotta, vagy nem adta vissza azt, amit jogtalanul elvittek."

(A stilisztikai világkép alkonya) Nádas Péter kérdése ma hatványozottan érvényes: „Miért tolódott el a 20. század második felének egész irodalma a stilisztikák felé?". Válaszát értői nagy része ma kevésbé kívánja tudomásul venni, mint tegnap. „Az én lelkem azért állt meg a 19. századi regénynél, mert engem alapvetően egy dolog érdekel: milyenek a többi emberek, hogyan él a másik ember, ki vagy te, s mindez miért történik éppen így velünk", fogalmazta meg válaszát Nádas Péter a stilisztikák korszakának alkonyán.

(Posztszocialista neobarokk) Nemcsak az irodalomban, hanem a mentalitásban, a politikában, a különböző értelmiségi túlélési stratégiákban egyre hatványozottabban jut kifejezésre ez a posztszocialista neobarokk.

(Az óvatosak) A gyáva ember jelmondata, hogy mindenben igaza volt. Csak a bölcsessége és szerénysége folytán nem vágta időben az emberek szemébe az igazságot. Az ő igazságának a sarkköve, hogy óvatosnak kell lenni. Tele vagyunk ilyenekkel.

84