Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Banner Zoltán: Az új erdélyi szobrászi idóma megteremtője (Emlékezés a száz éve született Szervátiusz Jenőre)
Ha most ebből az élő és folyamatos kultúra-történeti rendszerből kiemeljük a szobrásztot, - az elmúlt nyolcvan év egyik legszemléletesebb formaképző vonulatára nyílik rálátás. S nem csupán azért, mert a szobrászat in expressis verbis, azaz eleve a forma művészete, hanem mert „a szobrászat, még inkább mint a festészet (amely általában belső terek díszítésére korlátozódik), közösségi művészet (...). Meggyőződésem, hogy a legjobb művészek munkássága mindenkor valamilyen konkrét társadalmi csoportban vagy közösségben, vagy esetleg valamilyen sajátos tájban gyökeredzett. (...) Nem szabad megfeledkeznünk a művész szabadságáról és társadalmi szerepéről, arról, hogy szüksége van egy nép rokonszenvére, de egyszersmind arra is, hogy ne szakadjon el az inspiráció belső forrásaitól." S ezt nem egy földhöz tapadt, kisebbségi művészettörténész állítja, hanem az angolszász s az egész európai huszadik századi művészet egyik legmeghatározóbb újító Mestere.1 Amikor tehát a magyar nemzeti közösség fizikai és szellemi entitása megszemélyesíthető, tapintható jegyekkel gazdagíthatja a keresztény európai embertípus jellemrajzát - megjelennek a Kolozsvári Testvérek: Márton és György szentkirály-alakjai a Szent László- alapította nagyváradi székesegyház homlokzatán; a csehek által rendelt prágai Szent György lovag (1373) pedig olyan lendülettel szegezi lándzsáját a Gonosz torkának, hogy lovas és ló önkéntelenül kihajlik a térbe, megteremtve ezáltal a reneszánsz kori szabadtéri szobrászat első példáját. Többévszázados megpróbáltatás után születőben van az újkori polgári magyar nemzet és nemzeti kultúra? Akkor egy rimaszombati lakatosmester, Ferenczy István elindul Rómába, megtanulni a klasszicista ábrázolást, majd bebarangolja az ország hegyeit, hogy végül a Déli-Kárpátokban meg is találja a carrarai márvány nemességével vetekedő ruskicai márványt, az új magyar szobrászat anygát. De az új magyar szobrászi formát nem O, hanem későbbi inasa, Izsó Miklós villantja fel, az 1860-as években, azokban a néhány centiméteres terrakotta vázlatokban, búsuló, táncoló hajdúk, pásztorok, szegénylegények alakjaiban, akik „magyarok, a fajta sajátságaival, a test sajátos arányaival, erejével és minőségével, s drapériájuk (...) velük összenőtt, eggyé lényegült, velük leng, lobog, hullámzik és viharzik a lépés, lejtés, pörgés minden változatán." S ha képzeletben életnagyságban és bronzban képzeljük el őket (amiként sohasem valósulhattak meg), „akkor néhány olyan szobor áll elénk, amilyenhez foghatót se a mi művészetünkben, se az egykorú európai plasztikában nem találunk."2 Később, a 19-20. század fordulóján, a Millennium boldog békeéveiben önmagára visszapillantó nemzet mindenekelőtt a világvárossá nőtt Budapest emlékműveivel mérte önmagát az Időhöz (Stróbl Alajos, Zala György, Ligeti Miklós, stb.); de milyen különös fintora a sorsnak, hogy az önálló magyar államiság utolsó monumentumát éppen Kolozsvár főterén avatták fel 1902-ben Fadrusz János Mátyás királyával. S aztán eljött a pillanat, amikor az Erdőn Túli Táj: Transsylvania - irtássá válik; megmozdulnak a fák, s kilép belőlük, akit évszázadokon át rejtegettek: Emré bá, a Rőzsehordó, a Hazafelé tartó erdőlő székelyek, a Csángó siratóasszony, a Radnai pásztor, a Kokojzaevők, a Kuvasz, a Kaszás paraszt, Kis Kati, Bakfark Bálint, Körösi Csorna Sándor, Kájoni János, a Madárdal-sorozat gyönyörű aktjai, a Kékszakállú herceg s maga a Fából faragott királyfi. Szervátiusz Jenő szobrai úgy lépnek ki a húszas évekbe reánk szakadt politikai, erkölcsi, szellemi homályból, mint a „közösségi művészet" küldetésének hírnökei és tanúi. O az a szobrász, aki Moore tételét a legmeggyőzőbben igazolja, azaz, akinek a munkássága a közösségben és annak „tájában" (Erdélyében) gyökerezik, s aki a közösség, az erdélyi magyarság rokonszenvétől kísérve, valósággal mindennapos reggeltől estig tartó napszámos munkával, embert próbáló fizikai és lelki küzdelemben hozza létre páratlanul gazdag életművét, azt a rengeteg és a stiláris egységen belül, mégis, oly változatos műfajú életművet, amellyel megalapozza a huszadik századi Közép-Európában szinte egyedülállóan eredeti és tartalmas kortárs erdélyi magyar szobrászatot. 81
