Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (II. rész)
szerbiai politikai elit pedig egy időben hallani sem akart róla. Hétköznapivá vált a kisebbségi népcsoportok „békés" vagy erőszakos kitelepítése, üldöztetése, a nemzed kisebbségek tagjainak jogfosztottsága. Hogyan lehet az elvakult nemzetállamokat rábeszélni az erényes viselkedésre? Mennyi időt vesz igénybe ez? Hány embernek kell közben halállal, szenvedéssel fizetnie? Mekkora emberáldozattal jár a jóindulatú kivárás? Hány tömegsírt kell ezen az úton megásni? Pokoli paradoxonnal kerülünk szembe, hiszen előfordulhat, hogy a kompromisszum csak erőszak révén érhető el. Lehet, hogy az egyes embert nem lehet és nem is szabad kényszerrel jóra kényszeríteni, de meggyőződésem szerint az államokat igen, mert az állam maga is a kényszer eszköze. Továbbá, az egyén feje felett valamilyen törvény lebeg, de az állam mentes ettől, hiszen ő alkotja meg azt. Ennek következtében jutunk el újabb igazságtalanságig, mert az erényes viselkedésre kényszerítő erőszak azokat az embereket is sújtja, akik elismerik a törvényt. Nincs ebből a helyzetből méltányos kiút, csak azt lehet mérlegelni, hogy melyik a kevésbé rossz, mint ahogy ezt Kis János fejtegette egy a politikai erkölcsöt elemző cikkében. Ellenkező esetben megtörténhet, hogy a nemes erkölcsi meggondolás a gyöngébbek elnyomásához járul hozzá. Ezt értette meg Michnik, amikor a NATO-bombázások alatt kijelentette, hogy igenis, a büntetés megérdemelt volt. Pedig, aligha akad európai értelmiségi, aki jobban szeretné Szerbiát és a szerbeket, mint ő. Ezt a paradoxont csak az érti meg, aki személyesen átélte az időt, amikor nemcsak az egyéni szabadság került veszélybe, hanem áldozattá vált az is, aki más nyelvet beszélt, más kultúrához tartozott. A születése okán tépázták meg az emberi méltóságát. Ez történt a Balkánon. (Kapuk) írjam vagy ne írjam? Egy éve már, vagy annyi sem, egy csendes kávézó teraszán üldögéltem, valakivel beszélgettem, de annyi idő után csak úgy tűnik, hogy magammal társalogtam. Egy könyvről, valamilyen tervről, arról, hogy mi lesz holnap, meg arról, hogy utazni kell. Aztán arra gondoltam, hogy bizonyára sok kincs kallódik a világban és körülöttem, de mind felismerhetetlen. Úgy érzem magam, mint Kafka várakozó hőse a palota őre előtt. Kitartóan várakozott, nem lépett be a kapun, őszülő fejjel az őr arról tájékoztatta, hogy ez a kapu csakis ő számára épült, neki kellett volna belépnie. O viszont rámeredt a messzeségre, hiszen már huzamosabb ideje csak azt látta, az a kapu is összeomlott. Talán az, amiről az őr beszélt, immár nem Kafka kapuja, hanem az angyalok kapuja. De vajon il- lik-e angyalokról és ördögökről beszélni? „Hát persze, hogy nem illik - már akinek" segít ki Czeslaw Milosz. Június (A kubikusokról, közvetve) Kocsival Backa Palanka felé tartok. Egészen Veternikig az autóút mentén, Újvidék tövében, új, gazdag városrész épült ki. Paloták és villák pompáznak. Ez bizony nem a temeríni magyar kubikosok világa. A szerbiai és a boszniai menekültek emelték fel. Menekültek? Bizony, Szerbiában így nevezik azokat is, akik immár két állampolgársággal rendelkeznek. (A múlt cinkosairól) A totalitarizmus utánunk lopakodik, csábítgat, a lelkiismeretre hivatkozik; azt követeli, szolgáltassuk vissza neki, ami az övé: az emlékezetet. Mert még ezt is neki köszönhetjük. Az övé vagyunk mindenestől. Az ő boldogtalan teremtményei. Szerbiában az emberek örömmel szabadulnak tőle, ettől, még a nők is megszépülnek az utcán. Tegyünk úgy, mintha nem lettek volna háborús bűnök, nem lettek volna tömegsírok. Az egyén továbbra is többes számban gondolkodik, személyesen majdnem senki sem néz magába, az utóbbi ötvenöt évben senki sem küzdött meg saját személyes múltjával, akkor pedig a nemzetével sem képes szembenézni. Felidézem a szerb irodalmat: elképesztő, hogy 72
