Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium V. (III.-IV. rész – fordította: Szenyán Erzsébet)

tést. Óriási a kínálat az ilyen álművészetből, akkora a tülekedés, hogy egyre kevesebb hely jut a valóban kiváló, értékes dolgoknak.

Ebben a helyzetben nagyon nehéz hiteles kritériumokat meghatározni - látszatok és mímelések, káosz, zűrzavar, elmaszatolt körvonalak, időleges és változó kváziértékek világában, igazi pszeudo-világban élünk.

Ráadásul az amerikaiaknak nincsenek közös kulturális gyökereik, az egyetlen ideológia, amely összetartja őket, a fogyasztás ideológiája.

A régi művészet alapvető, eschatologikus kérdésekkel szembesítette az embereket. Választhattak az ég vagy a pokol, az angyal vagy az ördög, a megváltás vagy a végítélet között. S ettől feszült, elmélyült, emelkedett állapotba kerültek. Mindenekelőtt pedig nem menekülhettek ezen dilemmák elől, nem dughatták homokba a fejüket.

A modern művészet viszont, különösen a tömegkultúra jegyében született művészet, ritkán juttatja hasonló helyzetbe a befogadót. Mentes a szigorú misztikától, nem ítélkezik, nem kényszeríti az embert arra, hogy szakadék fölött járjon, sötétben botorkáljon. Könnyed, elcsépelt dolgokra, a gondtalan időtöltésre koncentrál. Távol akar tartani bennünket a félelemtől, mindentől, ami megmásíthatatlan, végérvényes.

A Louvre igazgatója, Pierre Rosenberg mondja a Newsweek (2001. 7. 2.) tudósítójának, Dania Thomasnak, hogy a múzeum látogatói (évi hatmillió ember) nem azért mennek a Louvre-ba, hogy esztétikai gyönyörben legyen részük, hanem azért, mert „a Louvre-ba illik elmenni". Miért nem találnak ebben gyönyörűséget? - kérdezi Thomas. „Mert a műalkotás megértése nem könnyű dolog" - válaszolja Rosenberg, és hozzáfűzi, hogy az ilyen megértés felkészülést, tanulást igényel, a művészeti nevelés viszont az egész világon kiveszett („Noiu this knowledge is lost nil over the world“)- Ahhoz, hogy az emberek önként akarjanak múzeumba járni, valaminek történnie kell a múzeumban, valamilyen művészeti eseményt, rendezvényt, látványosságot kell benne rendezni.

Gyönyörködni tudni, ez talán a legfontosabb dolog, mert azt jelzi, hogy érzékenységünk eleven, befogadó, képes észrevenni a különlegeset, a szépet a leghétköznapibb, legegyszerűbb dologban is. „Világosan látni elragadtatásban" - írta Proust.

A kiváló festő, Jerzy Wolff írja Wybranci/ sztuki (A művészet kiválasztottjai) (1982.) című könyvében:

„a kép valódi organizmus, és csak akkor válik azzá, ami, ha saját, zárt életét élheti..."

„A festészet befogadójának mindenekelőtt szemre van szüksége. Mindenre nyitott, érzékeny szemre, amelyet képezni kell ahhoz, hogy megfelelő ítéletet alkosson".

„Az élmény formája nagy mértékben függ attól, mit tudunk általában a művészetről..."

126