Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium V. (III.-IV. rész – fordította: Szenyán Erzsébet)
A tömeges, villámgyors és olcsó vásárlás modern technikái az irodalmi, festészeti és zenei remekművek sokszorosítását is megkönnyítik, s ez egyre negatívabb hatást fejt ki a jelenleg keletkező, a remekművekkel össze nem vethető alkotások esélyeire és sorsára. A kiadók nem akarják ezeket kiadni, a múzeumok nem akarják kiállítani, a zenekarok nem akarják előadni. És bár az az általános vélekedés, hogy a tömegkultúra megöli a magas kultúrát, itt egy másik jelenséggel van dolgunk, nevezetesen: a magas kultúra, minthogy alkotásait tömegesen és olcsón lehet sokszorosítani, elnyomja, kiszorítja a kortárs alkotásokat, még azokat is, amelyek ugyan értékesek és figyelemreméltóak, de nem vethetők össze a remekművekkel. A művészet párbeszéd - ez, természetesen, közhely, de érdemes figyelembe venni a következő helyzetben: amikor egy szöveget olvasunk, képet nézünk, hangversenyt hallgatunk, jó, ha tudjuk, hogy a szerző alkotás közben kivel beszélgetett, kivel vitatkozott, ellenkezett, mit kért, mi mellett állt ki, hogy e tudás birtokában jobban érthessük a művet. Mert megint, mint mindig, a kontextus nagyon is fontos! 2000 májusa Most jöttem haza az Egyesült Államokból. A képzőművészetben, az irodalomban egyre többször találkozunk olyasmivel, amire azt mondjuk, őrült, bolond, crazy. Olyan nyelvet használnak, amellyel mindent el lehet mondani, de semmit sem - komolyan, megfontoltan. Lehet beszélni és írni bármiről, de semmi sem kelt érzelmeket, nem döbbenti meg az embert. Egyébként bármit mondunk is, elvész a zajban, a mindenhonnan erősödő, meghatározhatatlan, erőszakos zajban, amely betódul a fejünkbe, kínoz és elbutít. Kérdeztem a kiadókban, mit csinálnak amerikai író barátaim? írnak. Élnek és írnak. De semmiféle meglepetésre, kiugrásra nem lehet számítani. Leon Wieseltierrel, a The Neiv Republic című hetilap főszerkesztőjével találkozom. Washingtonban beszélgetünk, a kellemes, fás, öreg Mintwood Place negyedben. Nyugodt, meleg este van. Leon dicséri Washingtont, amelyet többre tart a nyomasztó, hatalmas New Yorknál. New York, teszi hozzá, világváros, de alapvetően nagyon is provincionális. Leon szerint kétféle provincionalizmus létezik: a távoli és gyakorta elfelejtett vidék provincionalizmusa és a zárt, öntelt nagyvárosok provincionalizmusa. Az ilyen nagyváros lakói számára a saját városukon kívül nem létezik semmi, s éppen ez - a sajátjuktól eltérő világok elutasítása, el nem ismerése - a provincionalizmus fő ismérve. George Andreu, a Knopf kiadó munkatársa mesél nekem az amerikai művészet helyzetéről: nagy mértékben előre tört a pszeudo művészet, annak a középosztálynak az ízlése, amely nem akar a tömegkultúra szintjére süllyedni, ugyanakkor nincs felkészülve az igazán magas kultúra befogadására. Ezért aztán a pszeudo művészetet keresi, hogy kielégítse sznobisztikus igényeit - úgy akar a magas kultúrához közel kerülni, hogy megspórolja magának az ehhez szükséges erőfeszí125
