Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (II. rész)

déki élet című könyvemet, lelki szemeim előtt megjelenik az ébenfaarcú szerb lány, akit szerettem. Nem, nem merem többé megszólítani, mert ismerem a választ. Túlságosan megváltozott körülöttünk a világ, csak az emberi sorsok maradtak, és a romok alatt - mint mindig - egy izgalmas kultúra. „Volt egyszer egy Jugoszlávia," írtam 1992-ben. „Mintha csak azt mondanám: volt egyszer egy Monarchia. Szükségszerűen elsüllyedt világ. Most erőszakkal akarják megmenteni, hát akkor vesszen az, amit fegyverrel kell őrizni."

(A kicsapongó Móricz) Nem tudok hinni a szememnek! Jövőre megjelenik Móricz Zsig- mond sokáig titkos, erotikus naplója, amelyben leplezetlenül ír saját életmódjáról, gyakori kicsapongásairól, még saját feleségéről, Simonyi Mária színésznőről is lesújtó véleményt fogalmaz meg benne. Butának nevezi, hiányolja személyiségéből a múzsa erejét. Erkölcsi kérdések? Alig hiszem! Azt gondolom, az írónak szüksége van valami titokra, amit nevezhetünk valóságos, avagy képzeletbeli kalandnak, de bárhogy is nevezzük, veszélytelen, még akkor is, ha csodálatosan lenyűgöző.

(Kettős állampolgárság) Hogy egészen pontos legyek, még 1992 februárjában a Magyar Hírlapnak adott interjúmban síkra szálltam a kettős állampolgárság mellet. Előtte egy nemzetközi tanácskozáson érveltem mellette, amiről annakidején a belgrádi Borba részletesen tájékoztatta a jugoszláv közvéleményt. Egyik-másik vajdasági magyar párt fanyalogva fogadta javaslatomat, elvi és jogi kifogásaikról beszéltek, miközben a folytonosan duzzadó klientúra tagjai suba alatt a magyar útlevélért kilincseltek. Az említett tanácskozás után egy bácskai menekült a belső zsebéből előkelő mozdulattal két magyar útlevelet rántott elő. „Az egyiket összeköttetéssel szereztem, a másikat rendes úton, mint üldözött kisebbségi", mondta elégedetten. „Nem tudom, melyiket válasszam", tette hozzá vigyorogva. Aztán fölényes arckifejezéssel mért végig. Nem papolni kell, hanem cselekedni, olvastam ki a tekintetéből. Legtöbbször azok jártak sikerrel, akik máskülönben fanyalogtak. Én pedig csupáncsak arra gondoltam, hogy ha az ember sokféle identitást hordoz magában, akkor miért ne lehessen ennek formája is. Végre azonban más megvilágításba került a lesajnált próbálkozás. Orbán Viktor magyar miniszterelnök szerint a kormányon belül nincs elvi fenntartás a határon túli magyarság kettős állampolgárságával szemben, de figyelembe kell venni, hogy ez szolgálja- e érdeküket, illetve, hogy az érintett országok hajlandók-e ilyen államközi szerződést kötni Magyarországgal. Arra vagyok kíváncsi, hogy a bácskai magyar kormányzati elit tagjai hajlandók-e a szerb kormányzati posztokon nyíltan felvetni ezt a kérdést. Vagy továbbra is csak úgy, sutyiban zajlanak a dolgok? Tehát továbbra is bújócskát játszunk önmagunkkal.

(Hegyi beszéd - Németh Istvánnak ajánlom) Az elnyomás finomul. A kín is finomul. A szégyenünk növekszik. Betáncoltattak bennünket a kafkai világba. Létezik egy közösség, amely nem mondatja meg többé, hogy mi fáj. Azt sem, hogy mi az igazság. Megfosztották szavaitól, már azzal is, hogy szóra annak lett joga, aki nem élt a kínban, fájdalomban és megaláztatásban.

(Komád paradoxom) Ünnep ez! De az ünnep óráiban is párbeszédet kell folytatni. Főleg a barátokkal, akiket tisztelünk. Az aacheni polgárok által alapított Nemzetközi Károly-díjjal tüntették ki Konrád Györgyöt, aki a Balkánon erősödő nacionalista eszmékre és mozgalmakra célozva úgy vélte: az új államokat a nemzetközi közösségnek csak azzal a feltétellel lett volna szabad elismernie, hogy azok alkotmányukban és gyakorlatukban is szavatolják az emberi és a kisebbségi jogokat, konfliktusaikat pedig kompromisszumok vagy nemzetközi döntőbíráskodás útján rendezzék. „Az új humanizmus az alapvető emberi jogok védelme", írja, de ugyanakkor elmarasztalja a nyugati hatalmakat a kisebbségvédelem erőszakos érvényesítése miatt. A balkáni államok egy része erre ugyanis gondolni sem akart, a

72