Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium V. (III.-IV. rész – fordította: Szenyán Erzsébet)

Az embert egyfelől a nagy, tágas határtalanság érzése tölti el - állandóan fölfedezünk valamit, gyarapítjuk tudásunkat, kutatjuk az élet legnagyobb titkait, másfelől azonban azt látjuk, hogy nem lehet megjavítani, jobbá tenni a legegyszerűbb dolgokat, pl. azt, hogy a cipzár ne akadjon el, hogy a repülőgép időben szálljon fel stb.

Gyermekkorom hatása későbbi érdeklődésemre:

Szülővárosom, Piiísk a végeken helyezkedett el, egykor Lengyelország, ma Európa perifériáján található. Talán ezért vonzanak a világ perifériái - a klímájuk, a lassan, egykedvűen csordogáló idő, a tespedt, álmosító légkör, az üres utcácskák, a kis ablakokon, elhúzott függönyök mögül kitekingélő, rezzenéstelen arcok. Eszembe jut a kihalt Bernardyiíska utca, amint hirtelen felbukkant a végén egy rabbi fekete alakja. Sietve lépdel, idegesen tekingél jobbra-balra, mintha rádöbbent volna, hogy összekeverte a világokat, és sürgősen vissza kell térnie a nemlétbe.

2001. június 24.

Az állandó utazásokkal, barangolásokkal teli évek után a kolostori cella lett számomra az ideális hely. Üres falak, ajtó, ablak, ágy, asztal, néhány könyv, papír, ceruza. Az ablak belső kertre néz. A kert üres. Egy fa nő benne, meg fű, meg néhány sóskaborbolya. Semmi mást nem látni. Semmiféle hang nem hallatszik kívülről. Néha idekeveredik egy madár. Néha esik az eső. Télen minden kifehéredik.

Reggel harangszó jelzi az ima kezdetét. Az ima felszólítás, hogy szálljunk magunkba. Emlékeztet rá, hogy ez milyen fontos dolog. És az alázatra is figyelmeztet, a határok tudomásul vételére: nem tehetünk mindent a magunkévá. Nem juthatunk a célba. Csak közelíthetünk hozzá. És ez már nagyon is sok, nem minden, de igazán sok.

Aztán átmegyünk a refektóriumba reggelizni. Evés közben nem beszélgetünk. Visszamegyünk celláinkba. Mindenki a magáéba. Hallani, amint becsukódnak az ajtók. Mostantól ebédig teljes a nyugalom. Leülhetek az asztalhoz és írhatok.

2001. szeptember 7.

Reggel kivizsgáláson voltam. Megtudtam, hogy valami van a bal vesémben. Az orvos, amikor elköszönt tőlem, gondterheltnek látszott, és nem nézett a szemembe.

2001. szeptember 11.

Minden nap, minden óra fontos. Érzem, mennyire hajt az idő, mennyire szorongat. Nyugtalanság van bennem. Folyton furdal a lelkiismeret az elvesztegetett idő miatt. Semmi sem érdekel, ami nem írás, nem új szöveg fogalmazása, nem könyv.

116