Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium V. (III.-IV. rész – fordította: Szenyán Erzsébet)
IV. rész A most következő gondolatokat riporteri tapasztalataimból szűrtem le. Közel fél évszázada járom a világot, ideje hát, hogy összegezzem vándorlásaim során szerzett benyomásaimat. Banális az a megállapítás, hogy a világ sokszínű, nem egynemű, pedig ezzel kellene kezdeni, ugyanis ez a sokszínűség az emberi nem meghatározó tulajdonsága, olyan jellemzője, amely az évezredek során változatlan maradt. Ennek ellenére, bármennyire szembetűnő is ez a különbözőség, megértése és elfogadása az emberi gondolkodás állandó ellenállásába ütközik. Gondolkodásunk ugyanis ellentmondást nem tűrő, egységesítő törekvésekről árulkodik, megköveteli, hogy mindenhol minden önazonos és homogén legyen, hogy csak a mi kultúránk, a mi értékeink érvényesüljenek, s kizárólag ezeket tartjuk - mások véleményének meghallgatása nélkül - tökéleteseknek és egyetemes érvényű- eknek. S ebben rejlik a világ nagy ellentmondása - egyfelől van a valóságosan, objektív módon létező sokszínűség, másfelől viszont ott az emberi gondolkodás makacs törekvése arra, hogy ezt a valóságot egyfajta unifikált, egyértelműen homogén világképpel helyettesítse. Hány és hány konfliktus - köztük számos nagyon véres konfliktus - eredeztethető ebből a feloldhatatlan ellentmondásból! Mi is volt a helyzet régebben? Ha csak a legutóbbi öt évszázadot, tehát a Kolumbusz expedíciója óta eltelt időszakot tekintjük, megállapíthatjuk, hogy ekkor egyfajta „egyenlőtlen egyensúly" jellemezte a világ kulturális helyzetét, nevezetesen: ebben az öt évszázadnyi időszakban bolygónkon az európai kultúra uralkodott; mintái, mértékei és szimbólumai mindenki számára egyetemes kritériumokat jelentettek. Európa nemcsak politikai és gazdasági, de kulturális értelemben is uralta a világot - az európai kultúrához viszonyították, ennek alapján értékelték az összes többi, igen nagy számú, másfajta kultúrát. Elég volt ismerni az európai kultúrát, sőt, elég volt európainak - született vagy meghonosodott európainak - lenni, s az illető máris mindenütt gazdának, a ház urának, a világ birtoklójának érezhette magát. Egy európainak ehhez semmiféle szakértelemre, plusz tudásra, különösebb észbeli vagy jellembeli tulajdonságokra nem volt szüksége. Tapasztaltam ezt még az ötvenes, hatvanas években is Afrikában és Ázsiában. Egy a saját országában nagyon is átlagos, sőt, tehetségtelen, kevéssé becsült európai, amint Malajziába vagy Zambiába érkezett, azonnal magas rangú felügyelő, jelentős cég elnöke, kórház- vagy iskolaigazgató lett. A helyiek alázattal hallgatták kioktatásait, igyekeztek magukévá tenni figyelmeztetéseit, teóriáit. Belga Kongóban a gyarmati elöljárók megalkották az ún. evolués fogalmát - azokat sorolták ide, akik már meghaladták a törzsi „vadság" állapotát, de még nem szolgáltak rá arra, hogy európaizálódott embereknek nevezzék őket: az evolués megnevezés azokra vonatkozott, akik köztes állapotban voltak, útban valami felé - Brüsszel olyan reményeket fűzött hozzájuk, hogy erőfeszítéssel, odafigyeléssel, türelemmel és jószándékkal egyszer majd sikerül nekik felkapaszkodni az európaiság csúcsaira, vagyis az emberi lét magaslataira. Azt a fájdalmas és 117
