Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Valastyán Tamás: Hogyan lehet valaki perzsa? (Szerb Antal naplóiról és leveleiről)
lesége nővérének: azok közé „a nagyon ritka emberek közé tartozom, akikben a lélek nem barikádozta el magát áttörhetetlen betű, por és árfolyam-törmelék mögé, hanem akiből a lélek valahogy állandóan kilóg, mint a régi képen szájából a föliratos szalag."57 A lélek tehát effektive látható, megpillantható, nóta bene olvasható a másik számára. Ily módon a levelezés a lélek számára a másik perspektívájával való azonosulás lehetősége révén a kívülség dimenziójával történő gazdagodást eredményezi. Mindezt egyik levelében tematizálja is Szerb: „Kibújni magamból - nem valami mámoros eksztázisban, hanem szépen, komolyan, óvatosan és maradandóan másnak lenni." S miután félig tréfásan, félig komolyan végig veszi az önmagán-kívül-kerülés alternatíváit, mintegy reprezentálja a kívülség levélben lehetséges manifesztációját: „Sokat is írtam, és alapjában véve megírtam, amit akartam, amennyiben ez lehetséges. Hogy tudja, hogy mi van velem, hiszen úgyis csak magát illeti az, ami velem van, és az, aki én vagyok. De bár egészen más volnék."58 A hétköznapok és a csodák - hogy egy parafrázissal vonjam közelebb Szerb Antal írói, gondolkodói világát a jelen gondolatmenethez, utalva zseniális esszékötetének címére - nincsenek is egymástól olyan messze, sőt a nyelvi megjelenítés-megjeleníthetőség során érintkeznek egymással, legfőképp pedig az írás mint személyes trenírozási gyakorlat, mint életgyakorlat révén kapcsolódnak össze: „írni akarok... hogy mit, azt még nem tudom, de kell; mert engem űztön-úz a rém" - írja fiatalon Szerb Antal, s e megnyilatkozást tekinthetjük akár fiatalos hevületnek, amolyan romantikus kifakadásnak is - egyfelől. De másfelől már itt megjelenik az írónál az írás mint a testi-lelki ember trenírozásának terepe. Az emberi lét három mozgatója közül a harmadik s legfőbb a felsős piarista diák szerint a testiség, ahogy ő fogalmaz: „a test derékon alul". (Egyébként az első kettő is szoros vonatkozásban van a lét materiális természetű jellemzőivel, tudniillik „az egyik a fénybe öltöző lustaság, [...] a másik ok a dicsvágy".) Lakonikus összegzése így hangzik: „Minden a test"59. Az ember antropológiai meghatározottsága, a test-lélek dualitás Szerb naplófeljegyzéseiben nem valamiféle, a napnyugati metafizikai tradíció által folytonosan, korokon átörökített kizárólagosság-elv szerint tematizálódik, azaz nem a lélek kizárólagosságának egyszerű tagadásán, sokkal inkább egyfajta természetes, változó elegyként való feldolgozás, elrendezés formájában jelenik meg (erre az egyik legszebb s legnaivabb példa a szövegben a „tündértestrészek" metaforája). E megjelenésnek-megjelenítésnek az egyik legfőbb lehetősége a nyelv, a nyelvi materializáció, az írás. Itt azonban egy pillanatra meg kell állni. Ugyanis nem szeretném a jóöreg (vagy inkább furorszerű) realizmus-problematikát feleleveníteni, holott igencsak a közelében járunk. Hogy tudniillik az írásformák, nyelvi terrénumok miképp leképezései, leképezései-e egyáltalán a külvilágnak, mindközönségesen a valóságnak. Hogy az ehhez hasonló terméketlen és kiüresedett kérdéseket elkerülhessük, javasolnám a levelezés és a napló diskur- zusformáinak vizsgálatakor is a valószerű/valószínű fogalmának az alkalmazását. Ugyanis a napló és a levél műformája közvetlenebb, mondhatni sérülékeny viszonyba rendezi a fikciót és a valóságot más műformákhoz képest. Hogy e sérülékenység ne a szövegen és a valóságon ejtett s tátongó seb legyen, hanem innováció és teremtés valóban gyümölcsöző lehetősége - forduljunk a valószerű fogalmához. A honi irodalomelméleti felfogásokban ismereteim szerint kevesen érvényesítik ezt a szempontot elemzéseikben az irodalmi műfajok vizsgálatakor. A kevés kritikus teoretikus közül Angyalosi Gergely egyik írásában Tzvetan Todorovra hivatkozva a következőképp fogalmaz: a valószerű „azt az űrt lenne hivatott betölteni, amely az elvontan lefektetett nyelvi, retorikai, poétikai törvényszerűségek (...) és a nyelv alapvetőnek tartott tulajdonsága, a valóságra való referálás között húzódik"60. Mindebből az következik, hogy a valószerű kategóriája lehetővé teszi az értelmező számára, hogy úgy találjon és létesítsen kölcsönkapcsolatot nyelv és világ között, hogy az a referencia, a vonatkozás formáját öltse, és ne valamiféle kölcsönösen terméketlen megfelelési-megfeleltetési kényszer processzusába torkolljon. A valószerűség fogalma, 9S
