Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Valastyán Tamás: Hogyan lehet valaki perzsa? (Szerb Antal naplóiról és leveleiről)
szerint a lélek számára, mert benne egyfajta közömbösség érvényesül - és nem is feltétlenül az élettel szemben, hanem mindenekelőtt az iránt a szabadulás iránt, ami „a bennünk lévő Substantia" törekvését jellemzi: tudniillik e szubsztancia „szabadulni kíván a Szükségszerűség két karja: a tér és az idő közül".40 Nos az aszkézis a lélek eme szükségszerűségektől való szabadulási törekvése iránt közömbös. Az eksztázis ellenben pontosan e szabadulás legfinomabb s legteljesebb realizációja: „az eksztátikus szemében - írja az 1921. február 14-i naplófeljegyzésben - az egész világ mámora benne fényeskedik". Máshol pedig ezt írja: „az eksztázis voltaképpen az öntudat hirtelen és roppant kitágulása". Csakhogy a lélek eksztázisa Szerbnél yaliuodikus természetű, azaz abban a pillanatban, ahogy kiteljesedne, vissza is vonódik. Absztrahálódik, ahogy más helyütt mondja: „mindazáltal elég közel voltunk egymáshoz, amennyire ez mostani, absztrakt lélekállapotom mellett lehetséges".41 Mindez viszont éppen az aszketizmushoz való vonzódással magyarázható: „Valahogy a »muzeális életforma« nagyon megfelel a természetemnek - írja Tanay Magdának egyik levelében -: szeretek minden emberit - de a múzeumban. Szeretek mindent, ami eleven - de akkor, mikor már megszűnt eleven lenni, hanem felabsztrahálódott a Rend, a Tudomány, a Szellem síkjába".42 Az eksztázis, a kívülség formalehetősége mint a sokszínűség, a Mannigfaltigkcit szublimációja ezért nem teljesedhet ki a naplókban a lélek szabadulási törekvésének realizációjává. Ugyanakkor mintha ilyesmi csillanna fel Szerb leveleiben. Azért fogalmazok óvatosan, mert egyrészt kevés levelet olvashatunk e mostani válogatásban ahhoz, hogy a naplókéhoz viszonyítható s mérhető képet alkothassunk a levelekről, másrészt a levél mint lélek- s formalehetőség Szerbnél az intentio auctoris szintjén is feltehetően kevésbé releváns. Vagy ki tudja. De mindegy is. Én most mindenesetre úgy olvasom Szerb Antal leveleit, mint a sokféleségnek, a lélek eksztázisának fel-felcsillámló lehetőségeit. A levelekben a naplóíró énhez képest egy egészen másfajta énre bukkanhatunk. Szerbnek már a regényei narrátorainál is megfigyelhető zseniális humora és finom iróniája természetes bájjal és keresetlen módon jelenik meg a levelekben. A naplók lapjain megtapasztalható féktelen introspekció helyett a leveleket „szerző" én inkább extrovertált, sőt helyenként szimpatikusán extravagáns. Ez persze a műfaj meghatározta lehetőségek különbözőségéből is adódhat, de persze több is annál. A levélben ugyanis az én(ek)re s az eseményekre tett utalások megfogalmazásakor, illetve a történések rekonstrukciója során eleve számolunk a másikkal, akinek majd elküldjük irományunkat - legalábbis sokkal inkább, mint a naplóforma esetében. Ugyanakkor ez az eleve-számolás, ez a közvetlenség sem magától értetődő, hacsak nem - s most idézzük inkább Szerbet: „Látod, képtelen vagyok levelet írni, a levélforma önellentmondás, mert az ember nem igen lehet egyszerre irodalmi és közvetlen, hacsak nem egy módon: ha összevissza fecseg. És azt se te, se más komoly és értékes barátaim nem szeretik. O, úgy megnehezítitek a dolgomat!"45 Igen, a diskurálás, a szövegelés, a fecsegés során a közvetlenség és az irodalmiság egymást termékenyítve jelenhet meg, azaz önmagam ki- teljesítése és szemlélése nem üti egymást, mert mindez - ahogy Michel Foucault mondja - a másik tekintete előtt megy végbe. Az önmagámra irányuló tekintet s a másik tekintete egybeesik. Ennek koncentrált lehetősége és tere a levél, a levelezés. És ezért kisebb a veszélye annak, hogy a levelezés során az én egy terméketlenül kiemelt, centrális pozícióba kerüljön, kerítse önmagát. A levélben az én valóban differenciált s decentrált lehet (és nem komplikált), s ennek záloga, egyszersmind lehetőségfeltétele, „hogy másoknak ránk irányuló tekintete és önmagunknak önmagunkra irányuló tekintete" találkozik.44 A tekintet nem más, mint - ahogy azt Foucault mondja Szent Athanasziosz nyomán - az írás. S hogy ebből a tekintetből pillantás, észrevétel legyen, szükségeltetik az olvasás. Tudniillik ha feljegyezzük cselekedeteinket és gondolatainkat - önmagunk vagy mások számára -, ezzel mintegy helyettesítjük a másik figyelő, óvó, fürkésző, megleső tekintetét, egyszersmind felkínáljuk azokat egy lehetséges pillantás számára. A (napló)feljegyzések 95
