Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Valastyán Tamás: Hogyan lehet valaki perzsa? (Szerb Antal naplóiról és leveleiről)
vasashoz tartozik az is, „hogy közben esetleg hagyjuk, hogy kifusson a tej vagy elmúljék a randevú ideje", mint azt megtudhattuk Szerb Antaltól. Ily módon az olvasás „magába fogadja a reális jelenség egész gazdagságát", hogy megint csak Hegelt idézzem.15 (Aki ezt a költői képzeletnek tulajdonítja.) Szerb mint a könyvember életformáját választó és élő humanista literátor jól tudta azt, amit Gadamer híres önkritika-kísérletében így fogalmazott meg: „amióta az olvasási kultúra (...) elterjedt, az írott, a littcrnc vált azzá a közös fogalommá, amely egybefogja a szövegeket". Azaz a hatástörténés finom, tektonikus mozgásai által folyamatosan változó hagyományt éppen az olvasás révén lehetséges elevenné tenni. Ez az elevenné-tétel nem más, mint az értelmezésként felfogott megértés. Az olvasás és a megértés folyamatában - érvel Gadamer - a szövegben rögzítettek új kijelentéssé válnak, melyeket mindig újra konkretizálni kell. Amikor olvasunk, „a megkövült szónyomon túllépve a mondottak értelme felé" tartunk, a jelfejtésen túl tehát valami többlet révén részesülünk a mondottakból. „Ez magában foglalja azt, hogy amikor valaki megérti azt, amit a másik mond, akkor az nem csupán egy elgondolt, hanem egy megosztott, közös dolog. Aki az olvasás során szóhoz juttat egy szöveget (...), az a szöveg értelmét - annak értelemirányát követve - az értelem univerzumába építi bele, amely felé maga a szöveg nyitva áll."16 Az értelem univerzumának Szerb Antal ugyanakkor szenvedéllyel nyílik meg, „egy olvasmányaitól megejtett lélek" rendezkedik itt be a végtelenben, amint azt Halász Gábortól tudhatjuk A világ- irodalom történetéről szóló mini remeklése óta. A szenvedélyesen olvasó „izgatott látomása saját külön világáról" „dúsan, elegánsan és megvesztegető elevenséggel rajzolódik képpé"17. Az olvasást értelmi telítettsége és enthuziasztikus meghatározottsága mellett művészi karakterjegyek is egyénítik. Gadamer az olvasásnak e tulajdonságát egy másik tanulmányában a fordítás példáján próbálja bemutatni, mondván: az olvasás „olyan, mint áthelyezés, egy fordításszerű átvitel egyik partról a messzi másikra, írásból nyelvbe". Ily módon bennünk az olvasottakat mindig egy vissz-hangzás követi, értelmes hangzás és hangzó értelem kettőséből születik a mondott-megértett, „az egyből és a sokból, rejtőzködő harmónia [lesz], ami erősebb, mint a megjelenő, ahogyan Herakleitosz tudta ezt".18 Az olvasás és írás életfunkcionális tevékenységként felfogott diskurzusában és processzusában a levelezés és a naplóírás azért kap különösen is jelentős és érdekes hangsúlyt, mert általuk s bennük a mindenkori másikkal vagy (az) önmagámmal mint idegennel való érintkezés, azaz a gondolva, átérezve és megformálva artikulált és megosztott közös (dolog) közvetlenül, ember- és/vagy szerző-közelibb módon képes megjelenni. Persze ez a közvetlenség is közvetített, „soknyelvű reflexió" (Kierkegaard), vagy hogy Szerb szavaival éljek, „végtelen sokhúrú finomság" segíti világra. A „legközvetlenebb naplórészlet is megőrzi a művész stilizáló fölényét, és minden írásom végtére is ugyanaz: nyugodt és hideg nyilatkozat magamról, mint valaki idegenről" - olvasható az 1923. december 27-i bejegyzésben. „Naplót fogok vezetni újra - hogy formát adjak életemnek" - jegyzi fel 1927 februárjában, a mintegy három éve abbahagyott körültekintő önregisztrálás igényét fogalmazva meg újra. Közvetlenség és közvetítettség viszonyára hadd hozzak még egy példát: Szerb az 1924. február 26-i bejegyzésben felidéz egy beszélgetés-töredéket, rekonstruálva egy a barátaival folytatott lázas vitát Lukács Györgyről. A fiatal Lukács életszemlélete, fogalomhasználata egyébként többször is visszaköszön a naplók lapjain (sőt Szerb több művében is), alapvetően meghatározva a fiatal társaság „lélekvalóságos és esztétikás beszélgetéseinek" hangulatát s mibenlétét. Nos, Szerb e vitában Lukácsot - akit az egyik fél azzal vádol s jellemez, hogy nála a spekuláció teljesen elnyomja az életet, és hogy az élet iránt nincs érzéke - azzal védi meg, „hogy éppen absztrakt spekulációjának roppant gazdagságában, ritmusában nagyon sok az élet"19. A lélek és a forma együttléte a naplóírásban s a levelezésben ugyan törékeny, viszont annál transzparensebb. A napló papírjának fehérjén 90
