Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Valastyán Tamás: Hogyan lehet valaki perzsa? (Szerb Antal naplóiról és leveleiről)
Valastyán Tamás Hogyan lehet valaki perzsa? Szerb Antal naplóiról és leveleiről Babits Mihály Az örök folyosó című költeményének rögtön az elején egy „rejtett forrású fényben" úszó végtelen oszlopcsarnokot láthatunk. Később aztán - első pillantásra - az oldalívek között tisztán kivehető két alak, a vers voltaképpeni szereplői, a futó és az őt „űztön-űző Rém". Nemes Nagy Ágnes legalábbis így láttatja velünk A hegyi költőben Az örök folyosó központi eseményét.1 És én szeretek a költőnő éles, ugyanakkor elragadtatott tekintetével nézni. Most mégis eljátszanék inkább a gondolattal, hogy a két alak valójában egy: ugyanazzal a rejtélyes vonallal megrajzolt szereplő, akiben ráadásul három személy is egyesül. Ugyanis a vershős önmagában hordozza saját üldözőjét, azaz önnön belső démonát, illetve a kiismerhetetlen, végtelen felé nyitott jövőt, amely szintén valamiféle leskelő- dő-bizonytalan alakként tűnik fel a költeményben. 1917 októberében egy különös formarendű, expresszív indulatú, már-már eksztatikus hevületben íródó, zaklatott mondatokat sorjáztató szöveget jegyez be naplójába a fiatal Szerb Antal, Imi akarok címmel. Ennek első mondata így hangzik: „írni akarok... hogy mit, azt még nem tudom, de kell; mert engem űztön-űz a rém."2 Hogy a fiatal Szerbre, sőt a későbbiekben is az egész ún. esszéíró nemzedékre Babits költői-szellemi-emberi magatartása milyen elementáris hatással volt, azt már többen is alaposan megírták.3 A '17-es szöveg talán az első igazán nyilvánvaló jele és egyértelmű nyoma annak a szoros kapcsolatnak, mondhatni személyes hatástörténetnek, amit Poszler György a következőképp jellemez: „Szerbben - ugyanúgy, mint mesterében, Babitsban - szüntelenül folyik irracionalizmus és ráció, elragadottság és józanság belső vívódása. A tudatos racionalizmussal ösztönös irracionalizmusát, választott értelemmel alkati elragadottságát fékezi".4 Ami azért is megdöbbentő, mert egy pusztán tizenhat esztendős kamaszról van szó, aki viszont már rendkívül elhivatott, s tudja, hogy számára az irodalom, az írás és olvasás elemi önkifejezési szükséglet. Józanság és elragadta tottság kettőse aztán egész pályáján végigkíséri az írót s irodalomtudóst egyaránt.3 Miközben - hogy az írni akarok fordulataival éljek - „sóhajok szavát facsarja értelembe", aközben „lent a pokol, az önpokol, az undor, a fázás, a nemtudás ásít". Újabb kettősség, a jelen lelkiállapotot, de a jövőt is hátborzongatóan élesen bevilágító kép. Mindamellett a fiatal naplőhős mint a létezés örök folyosóján bolyongó alak félelmetesen pontosan s költői expresszivitással jeleníti meg önmagát. Ugyanis az örök bizonytalanságnak kitett, sőt e bizonytalant ösztönösen és tudatosan felvállaló én számára már ekkor nyilvánvaló: vezessen bár útja „messze, világos és árnyékos tájak felé", legyen bár kísérője undor, fázás vagy nemtudás, egyvalami biztos: hogy írni akar. A lélek expresszivitása ugyan még elnyomja a forma lehetőségét (ennek a rövid szövegnek éppen e köztesség, a lélek önkifejezési szándéka és a forma keresése adja a különös feszültségét és az érdekességét), az a program azonban, amit később egyik levelében így határoz meg: „az egész világ egy nagy írnivaló a számomra"6, teljesen tisztán és világosan körvonalazódik előtte. Az említett program másik komplementer összetevője Szerb Antal életében az olvasás mágikus és mániákus tisztelete. Naplóiban és leveleiben számos önreflexív - olykor pateti88
