Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Móser Zoltán: “Az idő árján”

Nem messze tőlem a Dóm felől legurult valaki egy kis mopeddel a térre, megállt és figyelt. A mögötte lévő kávéház teraszáról hat-hét egyformán felöltözött fiú felállt, és körbevette a mopedost. Néhány percen belül megértettem, hogy egy, a West Side Storyból ismert jelenetnek vagyok a nézője: az egyik galeri leszámol a másik galeri egyetlen tagjával. Minden bizonnyal valami nő-ügy miatt. Az események egyszerre voltak drámaiak és könnyen érthetők, mert gyors egymásutánban két hatalmas pofon csattant, amitől a fiú motorostul felbukott, s amin a többiek nevettek. Körbenézek, s látom, hogy rajtam kívül senkit nem érdekel, hogy mi történik ott. A fiú feltápászkodik a kis motorjával együtt, és kapkodja a fejét, mert várja a többi pofont. De azok most elmaradnak. Csak fenyegető, vigyorgó figyelmeztetést kap. Aztán röhögve otthagyják. A motorját végre berúgná, de nem akar indulni. Arcát megtapogatva - hogy lám, azért megúszta szárazon - szótlanul és csendben kigurul a térről.

Körülnézek ismét. Előttem futkározó bambinók. Odébb egy öreg, megfáradt, beteg asszony, aki összeroskadva ült. Épp vizet hoztak neki: valószínűleg rosszul lett. Mindezt egy utcalány is nézte jó tíz méter távolságból, akit többen le- és felértékelnek, amíg jön egy tengerész, és volt lány és nincs lány. Mellettem és körülöttem mindenfelé - a díszkút rácsán is - gubbasztó galambok és emberek. (Sokan vannak, de mégis minden olyan laza.) Az az érzésem, hogy tegnap is ilyen volt itt minden, és holnap is ilyen lesz. Csak az emberek cserélődtek meg a galambok, de a kövek, a házak nem. A torony sem. A harangozókat is váltották, amíg gépre nem cserélték, de a harangszó semmit nem változott: dallama, éneke, verse sok száz éve ugyanolyan.

Lassan alkonyodott. Eljött a séták, a sétálás ideje - ez itt rítus. Az embereket valósággal ontották az idetartó szűk utcák. Egyre többen és többen gyűltek össze. A kávéházak teraszán lámpák, színes lampionok gyulladtak. Mivel másnap nagyon korán lesz indulásom, a gyors vacsora után sietve ágyba bújtam. A kollégium - egy középkori palota - hatalmas hálótermében akkor este csak egyedül én voltam. Reggel viszont azt láttam, hogy milyen bábeli szállás is ez: néger, indián, japán fejek a párnákon. A gyors mosakodás és öltözködés után máris az utcán lépkedtem a bántóan erős reggeli fényben. A tér sarkán akkor nyitott ki az első presszó - nagyon is jól esett egy kávé, meg az az öt perc, amit ott eltölthettem.

Sehol egyetlen lélek, egyetlen galamb sem látszott. Az előző estéhez képest a tér el- keserítően nagy volt és üres. A bölcs és gőgös, az okos és az uralkodni tudó torony óriás árnyékával középen kettémetszette a teret. Nehezen megmagyarázható szomorúságot éreztem az üres tér láttán. Szinte féltem, hogy elnyel, ha majd felkerekedek. Mert mennem kellett, nem volt időm tovább álmodozni, hisz hamarosan indul az első, Firenzébe tartó autóbusz. Átvágtam a téren - át a város szívén -, amelynek egyik sarkából nyíló kacskaringós és szűk utca elvezetett az autóbusz állomásig. Szomorúan szálltam fel a begördülő buszra, mint aki elvesztett valamit és nem találja. Később jöttem rá, hogy nem is találhatom. Mert amit elhagytam (és nem elvesztettem), az nem más, mint egy üres kávéscsésze s az a különös, néma tér: az évszázados örömök, bánatok, álmok és emlékek néma tere. Szomorúságom Firenzéig tartott. Hogy onnan aztán mikor és hová mentem tovább, arra már nem emlékszem.

87