Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Füzi László: Maszkok, terek...
séges, hogy a magyar könyvkiadás utolsó nagy évtizede szinte észrevétlen maradt? Miképpen lehetséges, hogy az évtizedes lemaradásokat pótló társadalomtudományi könyvkiadásról a szakma leginkább érintett rétegén kívül szinte senki nem tud? Nem történt itt valami hiba a kultúrafinanszírozás körül? Nem kellene a művek megszületésének támogatása mellett azok terjesztését is támogatni? Áruvá ugyanis csak az a mű tud válni, amelyik képes kilépni a maga szellemi teréből, s egy másik térben is önállóan tud viselkedni - örüljünk annak, hogy az elmúlt évtizedben is akadtak ilyen munkák -, de mi lesz azokkal a művekkel, amelyek megmaradnak a maguk területén? Sokszor érzem úgy, mintha a magyar szellemi élet annak az utókornak „dolgozna", amelynek létében egyébként már nem tud hinni, ha mégis leltárt készít egyszer majd valaki, akkor mégiscsak lássák, történt itt egy s más. Az anyagi, szellemi és társadalmi megbecsültség hiányával ismét csak a mégis, a szakma követelményeihez való kötődés kerül szembe, legalábbis egy ideig. S bár másokkal együtt mélyen és elfogadhatatlanul erköcstelennek gondolom, ha valaki akár egyetlen sort is úgy ír le, hogy nem számol olvasójával, s Weöres Sándorra hivatkozva mondom, hogy egy műnek akkor is helye van az irodalomtörténetben, ha történetesen egy évben senki nem olvassa el, úgy gondolom, ezzel a változássorozattal mégsem az alkotó, hanem a lehetséges olvasó veszítette a legtöbbet, az az olvasó, akinek léthelyzetéről, sorsáról valamiképpen a legelvontabb mű is beszél. Azt pedig, hogy akár az alkotás, akár az értékteremtés más mozzanata, csupán azért, mert egy adott területhez kapcsolódik, kívül szorul a világon, s annak fő mozgatóján, a pénzen, megbocsáthatatlannak tartom. Megbocsáthatatlannak, mert háttérbe állít területeket, megbocsáthatatlannak, mert óhatatlanul kontraszelekciós folyamatokat indíthat el. Ez a folyamat - tudjuk - a világ racionalizálódásának kikerülhetetlen kísérője. „A növekvő méretű intellektualizálódás és racionalizálódás annyit jelent ... - írta Max Weber -, hogy nem tudunk valamiről, vagy hiszünk benne: azaz csak tőlünk függ, s akár mindenről megbizonyosodhatunk, tehát nincsenek közben játszó, titokzatos, kiszámíthatatlan hatalmak, amelyek belefolynak a dolgokba, így mindezeket a dolgokat - elvben - számításokkal uralmunk alá hajthatjuk. Ez azonban annyit jelent: a világ feloldódik a varázslat alól." Amíg a lét és a világ őriz mitikus elemeket, addig abban is hinni tudunk, hogy a mű vagy a gondolat ereje, szépsége képes megváltoztatni a világot. Nézzük csak meg: még a harmincas évek irodalmában is mélyen élt az a hit, hogy a mű és a műhöz kapcsolódó magatartás szembeállítható a világgal. Azóta sok minden megváltozott, hatni, ha lehet egyáltalán művel még valamiféle hatást elérni, magával a szöveggel lehet, ez a tény önmagában is magyarázza a különböző szövegközpontú teóriák térnyerését. De már a szöveg, az elfogadott, értéket hordozó és azt kifejező szöveg is más összefüggésrendszerbe illeszkedik, mint korábban. Már idézett tanulmányában Milosevits Péter írja: „Az enciklopédia olyan idők szüleménye, amikor az ember a teljes tudást rendszernek képzelte el; úgy vélte, hogy a tudás összessége valamilyen végső értelemmel bír, s ezért értelmes rendbe leimt sorakoztatni: áttekinthető, tematikus vagy ábécés rendes gyűjteményekben, lexikonokban és enciklopédiákban foglalható egybe. Az internet olyan korban született (bizonyára nem véletlenül), amikor a tudás mennyisége és minősége túlnőtt az enciklopédián: nemcsak a mennyiség, hanem az összefüggések minősége lett 'sok' és másmilyen: a lineáris és kétdimenziós kauzalitás helyett többdimenziós hálózat alakult ki." Mindez az irodalom területére lefordítva azt is jelenti, hogy a szöveg a végsőkig csiszolt irodalmi szöveg bekerül az irdatlan szöveghálóba - a pár száz vagy 14
