Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Füzi László: Maszkok, terek...
Napjaink egyik üres terének gondolom a kultúra, a művelődés, a művészetek világát. Mielőtt bárki akár egyetlen szót is szólna, hadd jegyezzem meg: tudom, hogy ennek a térnek a kijelölése így túl általánosnak tűnik - az is -, s azt is tudom, hogy ezen a területen belül hallatlan nagy változások történnek akár egyetlen pillanaton belül, a változások ellen pedig még gondolatban sem szeretnék tiltakozni, ráadásul az így kirajzolódó tereken belül igenis vannak telített területek, mégis... Mégis úgy érzem, hogy az a terület - irodalom, szerkesztés, történeti-irodalmi kutatás, tanítás, nevelés -, amelyikhez, az életemet kapcsoltam, elveszítette társadalmi kapcsolatrendszerét, azt a mezőt, amelyben a maga hatását kifejthette, s amelyen keresztül a maga létének társadalmi értelmét érzékelhette. Innét kezdve eddigi szemlélődő magatartásomat is feladom, s a jelenségek szemlélése helyett a korábbinál indulatosabban mondom azt, amit mondani akarok. Horváth János jó száz évvel ezelőtt írta az irodalmi tudatról, az abban megmutatkozó folytonosságérzetről: „Mi az irodalmi tudat? Az írónak elődeihez s olvasóközönségéhez való tudatos viszonya. Tudása, nyilvántartása annak, hog}/ ha író vagyok: az én művem nem elszigetelt jelenség, hanem folytatása bizonyos hagyománynak, részese égi/ nag\/ cgi/üttes munkának, átmenet múlt és jövő közt, mely termékeny csak úgy lehet, ha eleven közlekedésben van mennél kiterjedtebb olvasóközönséggel. Ha pedig olvasó vagyok: tudása annak, liogi/ amit olvasok, más rokon nemitekkel együtt az én figyelmemre számít, kedvemet keresi, művelődésemet célozza; ennél fogva állandóan érdeklődöm iránta, figyelemmel kísérem a jelenkor irodalmi jelenségeit, de minthogy ismerem - legalább lényegesebb elemeiben - a hagyományt is, avval az újat összchasonlítgatom". Úgy gondolom, ennek a „meghatározásnak" nem az érvényességét, hanem a létét kérdőjelezte meg az idő, bár igényként valamennyi íróban, olvasóban a Horváth János által felsorolt elemek külön-külön, s együtt is léteznek, változatlanul. A magyar irodalom számos ékesen megfogalmazott panaszt őriz az irodalom iránti érdektelenséggel kapcsolatosan, gondoljunk Csokonaira, aki azt is bolondnak nevezte, aki „poétává lesz Magyarországon", vagy Katona Józsefre, aki szépséges szomorúsággal rögzítette a maga panaszát. „De ha a madár látja, hogy hasztalan esik fiityürézése, élelméről gondoskodik, és - elhallgat." Csokonai, Katona panasza és annyi más panasz után újabb panaszok megszületésének vagyunk tanúi, mert a művekkel való hatás esélye csökkent. A huszadik századi magyar irodalom története már számos elszomorító példát szolgáltat ezzel az érdektelenséggel kapcsolatosan, az érdektelenség egyetemessé és általánossá - nálunk - mégis a huszadik század végére, s a huszonegyedik század elejére vált. Katona a recenzió hiányát is emlegette azzal kapcsolatosan, hogy a játékszíni mesterség Magyarországon nem tudott lábra kapni. Nézzünk körül ma, a lapok és folyóiratok tengerében az érdemleges könyvekről hány írás jelenik meg, s hogy az érdemleges írók, festők, művészek nevét ismeri-e az a réteg, amelyik húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt még ismerte? Szinte bizonyos, hogy a kor mozgása is szerepet játszik ebben, de hát azt is meg kell kérdezni, hogy az utóbbi években mi történt az értékes műveket értelmezni tudó értelmiségi réteggel? S mi történt a kulturális értékek terjesztése körül? Miképpen lehetséges az, hogy a könyvek többsége a könyvesboltokig és a könyvtárakig sem jut el? A tájékozódást, a szellemi tájékozódást is alapvető jognak tartom, s látom azt is, hogy ma minden korábbinál komolyabb technikai háttere van a tájékozódásnak, a szétesés mégis minden korábbinál erősebb. Miképpen lehet13
