Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Füzi László: Maszkok, terek...

betűnő jelenség: a verset hallgatókban bizonyára felidéződött Kosztolányi áradó élet- szeretete - „Most harminckét éves vagyok. / Nyár van. / Lehet, hog}/ tán ez, amireI vártam" - s így tovább, ismerjük-ismerhetjük, s Tandori akadályokba ütköző élet- s cselekvésvágyát vissza vetítették a Kosztolányi által megfogalmazott életvágyra, azaz Tandori Kosztolányi világának új oldalát tárta fel azok számára, akik ezzel a jelenséggel szembekerültek, s ezzel azt a világot teljesebben érthetővé tette, mint ahogy addig ismertük. Kísértetiesen úgy, még ha erre a vers felszínre törésekor nyilvánvalóan nem is gondolt, ahogyan József Attila írta: „Egyes zenészek Bachbál próbálják megértetni Bartókot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásnak az értelmét csak úg\/ foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva". Az utóbbi években az organikusság jelenségét azonban egyre kevésbé tudom megfigyelni. A szemem elé kerülő, hatalmas kiterjedésű szöveghalmaz, s az, hogy minden kör, társaság külön-külön kultúra-képet alakított ki a maga számára, az áttekintést is lehetetlenné teszi.

Mióta a világ terekre szakadt szét, annak lehetetlensége okán nem a különböző terek együttlátására irányulhat a legtöbb törekvés, hanem arra, hogy a számunkra adott, egymástól elkülönülő tereket önmagukban át tudjuk-e világítani. Mint ahogy a regényíró az általa létrehozott teret átvilágítja... De átvilágítható-e az üres tér? A kifejezést Bolyai János használta, mondván: „Mikor körülbelül 3 éves koromban beszélni hallottam arról, de minden közelebbi magyarázat nélkül, hogy a világnak, ami alatt akkor csak a Földet értettem, nincsen vége, azt gondoltam, ha a Földnek, melyet a mélysége felé a végtelenbe terjedőnek képzeltem, vége is volna, azaz széle volna, legalább rajta túl mégis valami végtelen mennyiségnek, azaz üres térnek kellene lennie..." Ám ezt az „üres teret", az általam megjelöltet ne efféle világvégi térnek gondoljuk, ami valamiképpen mégis a világ része, ne is a Semmi megjelenítőjének, ahogyan József Attila gondolkodásában élt, hanem olyan térnek, amelyikben zajlik ugyan az élet, de a társadalom, a külső világ nem, vagy alig vesz tudomást róla. Miután a világ nem önálló, hanem egymással kapcsolatban álló, egymásba átfolyó terekben létezik, mindig vannak a másiknál fontosabbnak tűnő terek, sűrűsödési pontok, s ha ilyenek vannak, akkor vannak kiüresedő terek is, amelyek elvesztették egykori fontosságukat, noha léteznek, az élet sajátosságai bennük is megmutatkoznak. A centrumok, a kicsi, nagyobb, még nagyobb centrumok életét ismerjük, lüktetésük szétsugárzódik a világ számos pontja fele, erejük, dinamizmusuk a fejlődés motorja, mondták-mondják róluk sokszor. Nézzünk a térképre, járjuk be az országot, járjuk be a világot, mindenütt tapasztalhatjuk a centrum és a periféria egymást feltételező, mégis ellentmondásos kapcsolatát. A közfigyelem mindig arra a térre esik, amelyikben az élet zajlik, lüktet. Mi tagadás, jó is a lüktetés közepette lenni, az érdeklődés középpontjában állni, ám legalább annyi tapasztalatot hozhat a kiüresedő terek iránti figyelem is. Tudjuk, mekkora figyelem esik a nagy tudományos eredményekkel előálló tudósokra, de nem az életet védi a betegei fölött éjszaka őrködő orvos is? Ha az elmúlt évtizedekben mégiscsak változott a gondolkodásom, akkor a változás, abban jelölhető meg, hogy egyre nagyobb figyelemmel fordulok az „üres terek" felé. Talán azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy magam is „üres térben" élek.

12